Jékely Zoltán: A Missa pro pauperibus hallgatása közben

Útinaplómból

Alkonyatkor a Stefans-Domban üldögéltem, a pompás kődrapériák alatt, bámész tengerentúli turisták, itt a előkelő idegenek között. Az orgona zsongott a magasban, szintén előkelőn, étheri finoman. Ebben a tökéletesen működő előlegezett örökkévalóságban gondolataim lázadón és tüntetőn halálom-utánra vonatkoztak. De talán nem is csak az én halálom utánra…

…Halálom után
a koponyám
gurítsátok ide messziről,
a világ túlsó végiről,
hadd visszhangozzék benne ez a
mennyei muzsika,
s az imádság szava
a betegekért s a szegényekért,
s mitől most szinte szétveti a gond:
szegény magyarokért,
kiknek sosem volt ily szép templomuk,
s ha lett volna, sem állna ma –

Nekik köszönheted, finom világ,
ezt a muzsikáló csodát,
nekik, akik rongyos zászlók alatt
csontjaikból raktak védőfalat,
vérük sarából vályog-sáncokat.

Tudd meg, te Szerecsen Király,
ki állsz anyám szentelt gyertyáinál,
lángjuk nem csak érette ég,
de minden halottaimért,
Balassiért és Zrínyiért,
Bethlen Miklósért és Petőfiért,
s a földért, mely nevelte őket,
s kínált végtére magán- vagy tömegsírt,
és hányszor megdúlt temetőket!…

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt.