A Hit Kapuja I. rész

1. Mit csinálsz?

Egy vándor közeledett egy épülő város felé. Hatalmas kőfejtőn át vitt az útja. Azt látta, hogy a munkások izzadtan, kőporral teli, keserű arccal dolgoznak. Odament az egyikhez, és megkérdezte: „Mit csinálsz?” Az ezt felelte: „Nem látod? Követ török.” A vándor odament egy másikhoz, és azt is megkérdezte: „Mit csinálsz?” Az is mérgesen felelt: „Pénzt keresek, hogy eltarthassam a családomat.” A vándor ment tovább, és végül meglátott valakit, aki szemmel láthatóan nagy kedvvel, örömmel dolgozott. Őt is megkérdezte: „Mit csinálsz?” Az ember felegyenesedett, és ragyogó arccal ezt felelte: „Katedrálist építek.”

Mindannyian ugyanazt tették. Követ is törtek, pénzt is kerestek. De mégis egy kicsit másként. Mindannyian ugyanazt az életet éljük. Megszületünk, tanulunk, növekszünk, dolgozunk, megbetegszünk, meghalunk. De vannak, akik ezt az utat másképpen járják végig: csillogó szemekkel. Akik nem csak követ törnek, nem csak pénzt keresnek, hanem tudják, hogy egy hatalmas katedrális építésének részesei. Tudják, hogy ez a világ szeretetből lett, a szeretet mozgatja, és fogja beteljesíteni. Így írta Kosztolányi – a valaha ateista költő – mennyire sajnálta, hogy ezt a titkot csak öregen fedezte fel (vö. Hajnali részegség). Milyen kár, ha valaki végigkínlódja, végigjárja az életét anélkül, hogy megsejtené ennek az életnek igazi mélységeit, távlatait. Elsősorban tehát ezért fontos feltenni a végső nagy kérdéseket, mert sokat veszít az, aki ezt nem teszi.

Szent Ágoston hosszú időn át szinte menekült Isten – a titokzatos vadász – elől. Érezte az Isten lépéseit a nyomában, de menekült előle. Amikor aztán végre megnyitotta az élete ajtaját feléje, akkor fájdalmasan ezt írja: „Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! Kinn kerestelek, s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, és én nem voltam veled… Azután felharsant hívó szózatod; megtörted lelkem süket csendjét, és kigyulladt bennem ragyogó világosságod…”[1]

Sok olyan ember, aki eljutott a hitre, utólag azt mondja, hogy amíg hit nélkül élt, az élete sivárabb, üresebb, színtelenebb volt. A szívét semmi sem tudta egészen betölteni. Sok kutatás igazolja, hogy a hit a fizikai egészségre, a közérzetre, a várható élettartamra is pozitív hatással van.[2]

2. Az agnoszticizmus a gyakorlatban lehetetlen

Sokan azt gondolják, hogy az élet végső kérdéseit nem tudjuk biztonsággal megválaszolni, ezért jobb ezeket bizonytalanságban hagyni. Nem lehet azt biztosan tudni, hogy Isten létezik-e, a világnak van-e oka és célja, a halál után következik-e valami. Majdhogynem úgy tűnik, hogy az agnoszticizmus egy művelt ember alázatos hozzáállása. A végső kérdések meghaladják az ember képességeit.

Azonban érdekes módon az agnoszticizmus nem valósítható meg a gyakorlatban. A gyakorlatban az embernek minden pillanatban döntenie kell arról, hogy úgy él, úgy indul neki egy napnak, úgy cselekszik egy nehéz helyzetben, hogy azt gondolja, az életnek van értelme, vannak feltétlen erkölcsi normák, van valami a halál után, vagy pedig úgy gondolja, hogy az ember az evolúció tévedése, nincsenek feltétlen erkölcsi parancsok, nem következik semmi a halál után. A gyakorlatban minden pillanatban, minden napon kimondva-kimondatlanul választunk e két alaplehetőség közül.[3]

Az hogy egy betegséget vagy más veszteséget hogyan visel valaki, hogy képes-e megbocsátani egy súlyos sértést, hogy kész-e – ha kell – feláldozni magát valakiért, hogy tud-e teljes szívvel, önfeledten örülni, azon múlik, hogy hogyan látja, hogyan éli meg az életét. Katedrálist épít, vagy csak követ tör és pénzt keres.

Az evangéliumban van egy hely, ahol Jézust kérdezik, honnan való az ő hatalma. Jézus visszakérdez: Honnan volt János keresztsége, Istentől, vagy az emberektől? A főpapok nem válaszolnak semmit, mert tudják, hogy ha azt mondanák, hogy Istentől volt, akkor Jézus megkérdezné, miért nem hittetek neki. Ha pedig azt mondanák, hogy az emberektől, akkor félniük kellene a néptől, mert Jánost mindenki prófétának tartotta. Jézus haragra gerjed a válasz nélkül hagyott kérdés miatt, és Ő sem ad feleletet a neki feltett kérdésre (vö. Mk 11,27-33).

Ezek a főpapok nem akarnak válaszolni Jézus döntő kérdésére: tud-e szólni, szólt-e az Isten Jánoson keresztül? Arra sem veszik a fáradságot, annak a bátorságát sem vállalják, hogy nemet mondjanak. Ez a legradikálisabb tagadás. Válaszra sem méltatja a kérdezőt.

Az agnoszticizmus sok esetben ehhez hasonló. Van Isten, vagy nincs? Nem tudom, nem érdekel. Nem válaszolok. Úgy gondolom, nem lehet válaszolni. Ha egy házastárs nem válaszol a férje/felesége kérdésére, az sok esetben a legdurvább elutasítást jelenti. Nem érdekelsz, nem létezel a számomra. Az agnoszticizmus sokszor nem más, mint radikális nem az Istenre.

Vannak persze emberek, akik úgy érzik, hogy nem tudják a végső válaszokat, ám életükben a becsületesség és emberség útján igyekeznek járni, és eközben nyitottak az esetleges válaszra, keresik azt. Az ilyen kereső embernek szól ez a könyv is.

3. Az élet alapkérdései fontosak az emberiség léte szempontjából is

Ha homályban marad az, hogy van-e a világnak oka és célja, vagyis van-e terv és rendezettség a világban, akkor az is homályban marad, hogy vannak-e erkölcsi kötelezettségek, amelyek mindenkire vonatkoznak. Akkor bizonytalanná válik, hogy az ember csak egy faj egyede, egy okos állat, akit esetleg a fejlődés oltárán föláldozhatunk, vagypedig az ember Isten teremtménye, aki a Teremtő számára végtelenül értékes, és ezért minden ember élete – a még meg sem született kisgyermeké az édesanyja méhében, a sérült emberé, a magatehetetlen betegé – szent és sérthetetlen.

Nem véletlen, hogy a XX. század két nagy diktatúrája, a nácizmus és a kommunizmus, bár látszólag humanista nézeteket vallottak (a nemzet felemelése, az egyenlőség megteremtése), a legszörnyűbb embertelenségbe torkolltak. Ugyanis mindkét ideológia gyökeresen Isten ellenes volt. Ha eltűnik a Teremtő, akkor eltűnik az ember méltósága is. Akkor az ember okos állattá alacsonyodik, akit akár fel is lehet áldozni a megfelelő célok érdekében. Az utóbbi kétszáz évben a jog segítségével próbálták védeni az emberi méltóságot (pl. Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata). Azonban a történelem azt mutatja, hogy ez mennyire kevéssé sikerült. Az emberi méltóság végső és egyetlen igazi biztosítéka az Isten.

Nem véletlen, hogy a Tízparancsolat törvényei a személyes Istennel való találkozásból születtek. Az ókorban soha ilyen világos és kristálytiszta törvények nem születtek, mint a tízparancsolat törvényei. Ha valaki Hammurapi törvényoszlopát olvassa, abban nem találjuk meg az élet feltétlen védelmének kötelezettségét. Ha például egy kezes fia belehal a rossz bánásmódba, akkor a kölcsönadó (és egyben gyilkos) fiát kell megölni. Ha a kezes rabszolgája hal bele az adósság behajtása közbeni rossz bánásmódba, akkor a kölcsönadónak (és egyben a gyilkosnak) ⅓ mina ezüstöt kell fizetnie kártérítésként.[4] Az ókori Egyiptom vallása azt tanította, hogy a fáraók az istenek gyermekei. Ramszesz ezt jelenti: Ra isten fia; Tutmoszisz ezt jelenti: Tot isten fia. A fáraókat óvja az istenség. Hogy a szegény nyomorult rabszolgák könnyei eljutnak-e hozzá, erről az Ókori Kelet vallásai nemigen beszéltek.[5] Egy rabszolga élete az Ókorban sokszor annyit sem ért, mint egy állaté. Caligula császár (Kr. u. 37-41) például elrendelte, hogy a cirkuszi játékokra felhozott állatseregletét levágott rabszolgák húsával etessék. Ám megjelent a történelemben, megnyilatkozott Mózesnek az igazi, élő Isten, akinek a számára a legutolsó rabszolga is végtelenül értékes. Mózes így közvetítette Isten szavait a fáraónak: „Megjelent nekünk a héberek Istene a pusztában, és azt üzeni neked: Izrael az én elsőszülött fiam. Bocsásd el az én fiamat!” (Kiv 4,22-23) Isten számára végtelenül értékes a legutolsó rabszolga élete is. Ebből a tapasztalásból születik meg a Tízparancsolat: Mindenkinek, a legutolsó rabszolgának, a még meg sem született kicsi gyermeknek, a magatehetetlen idős embernek az élete is szent, azért ne ölj! Mindenkinek a házastársa szent és sérthetetlen, azért ne paráználkodj! Mindenkinek a tulajdona sérthetetlen, azért ne lopj!

Ha az emberiség azt fogja gondolni, hogy a világnak nincs oka és célja, nincs benne objektív rend, akkor eltűnik az erkölcs (ami pontosan ennek az objektív rendnek való megfelelést jelenti), eltűnik az objektív igazság lehetősége is. Akkor nem lehet megmondani, hogy ha valaki úgy érzi, hogy meg kell ölnie valakit, miért rossz, ha ezt meg is teszi? Miért rossz, ha egy milliárdos földönfutóvá tesz szegény országokat? Azért, mert a többség most ezt éppen így gondolja, és ilyen törvényt szavaz meg? És ha holnap másképp fogja gondolni?

4. A kérdés kérlelhetetlenül felmerül

Az ember egy vonaton találja magát, amely száguld valahova. Ezt a világot nem mi alkottuk, nem mi szabtunk neki törvényt. Ha valaki egy ilyen száguldó vonaton találja magát, logikusnak tűnik, hogy elkezd kérdezősködni, honnan és hová tart ez a vonat? Nem tűnik túlságosan értelmesnek, ha csak az étkezőkocsi holléte iránt érdeklődik.

A kérdés, hogy van-e oka és célja a létünknek, felmerül minden szerető szívű emberben, ha előbb nem, a szerettei halálos ágyánál ülve. Nem kerülhető meg. Érdemes talán előbb is foglalkozni vele.

5. Ember vagy, tehát kérdezel

Nem kérdezte tőlünk senki, hogy akarunk-e emberként élni. Bele vagyunk vetve a létezés nagy kalandjába. Az ember olyan fajta lény, akit ez a látható-fogható világ nem elégít ki. Van bennünk egy olyan éhség, amit semmilyen földi kenyér nem tud jóllakatni. Az ember szükségképpen kérdez, a látható és fogható világ okára és céljára, arra, hogy van-e a véges földi léten túl valami.

Ember vagy, tehát kérdezel. Ne fuss meg a válaszadás nehéz, de gyönyörű feladata elől![6]

6. Emberhez méltó élet épülhet-e a semmire?

A fejezetet B. Russell idézetével kezdtük a radikális pesszimizmusról, amelyre őszerinte minden emberi művet építeni kell. Véleményem szerint erre a pesszimizmusra nem épülhet emberhez méltó élet. Nem épült volna rá Maximilian Kolbe atya önfeláldozása, nem született volna meg belőle Mozart Requiem-e és Michelangelo Pietá-ja, nem születne belőle őszinte megbocsátás, igazi, önfeledt öröm és béke.

Természetesen vannak magukat hitetlennek mondó emberek, akik néha megdöbbentően önzetlenül élnek és cselekednek. Ám ezekkel a cselekedetekkel pontosan arról tesznek tanúbizonyságot, hogy hisznek valamiben, ami náluknál nagyobb, amiért akár önmagukról is képesek lemondani. A tetteikkel bizonyítják ezt a hitüket. És sajnos vannak magukat hívőnek mondó emberek, akik néha félelmetesen önzők, a maguk akaratán, panaszain, rögeszméin nem tudnak és nem is akarnak túllátni, és így a környezetük számára sokszor elviselhetetlenek. A tetteikkel bizonyítják azt, ahogy magukon túl semmiben sem hisznek, önmagukról semmiért sem képesek lemondani. A tetteik bizonyítják a hitetlenségüket.

Amikor azt állítom, hogy hit nélkül az ember és az emberiség élete embertelenné válik, akkor nem a csak szavakban kimondott, hanem az igazi hitre gondolok, amely önmagunk fölé, az önzésünk fölé emel.

Lássunk tehát neki a kérdéseknek és a lehetséges válaszoknak!

Anne Lamott, a híres író, hippi családban nőtt fel Kaliforniában. Semmifajta korlátot nem állítottak elé gyermekkorában. Tanulmányai után visszatért Kaliforniába, és ő is a hippi életmódot kezdte élni. Kokaint és rengeteg alkoholt fogyasztott, nagyon sokakkal létesített szexuális kapcsolatot, terhes lett, abortusza volt.

Rendkívül rossz lelki állapotba került. Ebben az állapotában néha betért egy presbiteriánus templomba. Szerette hallgatni a kórus énekét, valami kis békességet talált itt. A prédikáció előtt mindig eljött a templomból.

Az egyik éjszaka, amikor éppen nagyon sokat ivott, hirtelen erősen azt érezte, hogy valaki jelen van a szobájában. Tudta, hogy ez nem más, mint Krisztus. Egyáltalán nem volt készen az ő befogadására. Otthagyja az eddigi hippi életét, a haveri kört? Hangosan felkiáltott: „Nem, inkább meghalok!”

Ám ezzel nem lett vége a dolognak. Nem tudott többet szabadulni az érzéstől, hogy az ő istállóhoz hasonló életében, a legkeserűbb pillanataiban Krisztus ott van, segíteni akar, mint egy kis macska – ahogyan A. Lamott fogalmazta – újra és újra közeledik. Érezte, hogy ha egyszer beengedi, ha egyszer kinyitja az ajtót, ha egyszer tejet ad neki, akkor örökre ott marad.

Egy héttel később újra beült a templomba. Annyira rossz állapotban volt, hogy nem tudott mozdulni, végigvárta az istentiszteletet. A legutolsó ének mélyen megrendítette. Hazasietett, de érezte, hogy a macska ott jön a nyomában. Az ég gyönyörű kéken tündökölt. Amikor kinyitotta az ajtót, lehajtotta a fejét, és azt mondta: „Feladom. Rendben van, bejöhetsz.” Ez volt megtérésének gyönyörű pillanata.[7]

Egy ateista zsidó orvos, Kornfeld került a Szovjetunió gulag-jainak egyikébe. Feltűnt neki, hogy egy idős orosz fogoly mindig derűs és nyugodt, ebben a földi pokolban is. Kíváncsi volt, mi lehet ennek a titka, ezért néha leült az öregember mellé, és hallgatta őt. Az öreg hívő ember volt, innen merítette a derűjét. Sokat beszélt Kornfeldnek Jézus szavairól és tetteiről. Megtanította neki a Miatyánkot is. Kornfeldet különösen ez a mondat ragadta meg: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Kornfeld ezt a mondatot gyönyörűnek találta. Aztán néhány hét múlva az öregember meghalt. Nem sokkal később késelés fordult elő a foglyokat őrző katonák között. Az egyik katonát nagyon súlyos sebbel hozták Kornfeldhez a tábor kis kórházi barakkjába, hogy mentse meg. Kornfeld felismerte a katonát: az egyik legkegyetlenebb őrük volt. Végigfutott benne a gondolat, hogy úgy kellene bekötnie ezt a sebet, hogy a katona elvérezzen. Megérdemelné. Aztán hirtelen bele is borzadt ebbe a gondolatba. Orvos létére idáig jutott, hogy egy ember halálát okozná. És ekkor kimondta a Miatyánk szavait:” Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk…” Megműtötte a katonát, azután bekötözte a sebét, úgyhogy életben maradt. Kornfeld szívében pedig megszületett a hit. Ettől kezdve néha beszélt is Jézusról a kórházbarakkba került betegeknek, úgy ahogyan visszaemlékezett az öreg elbeszéléseiből. Az egyik este egy nagyon súlyos állapotban levő rabot hoztak be a barakkba. A rab arcáról lesírt a kétségbeesés, a teljes reménytelenség. Kornfeld odaült az ágya mellé, és órákon át mesélt neki Jézusról. A Miatyánkot is sokszor elmondta. Az őröknek azonban feltűnt, hogy Kornfeld a foglyok lelkével is elkezdett törődni, és nem tetszett ez nekik. Aznap éjjel, ahogy ennek a betegnek az ágyától fölkelt, hogy elmenjen lefeküdni, hátulról egy vasdoronggal a fejére sújtottak. Kornfeld azonnal meghalt. Azonban a hit fénye nem aludt ki mégsem abban a fogolytáborban. Az a beteg, akinek Kornfeld az élete utolsó éjszakáján órákon át beszélt, lassan felépült, és a szívében megszületett a hit. Ez az ember pedig nem volt más, mint Alexander Solzsenyicin, a világhírű orosz író.

* Ady: Istenkereső lárma

Neved sem értem, Istenem,
De van két árva nagy szemem,
S annyi bolondot látok,
Hogy a sok bolondságból
Nagy ijedelmemben, Uram,
Hozzád kiáltok.

Próbáltam sokféle mesét,
De hajh, egyik se volt elég.
Szivemben, idegimben
Kiabáló nagy lárma
Téged keres Fölség:
Isten, a Tied minden.

[1] Szent Ágoston, Vallomások 10,27.

[2] Egyes felmérésekből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a hitet őszintén megélő emberek átlagosan hosszabb életűek, elégedettebbek, és jobb fizikai állapotban vannak, mint nem hívő társaik. Vö. Koenig, H. G. – Lawson, D. M., Faith in the Future. Healthcare, Aging and the Role of Religion (Conshohocken 2004) 78-79; Kopp M. – Kovács M. E., A magyar népesség életminősége az ezredfordulón (Budapest 2006) 8.

[3] Ratzinger, Joseph (XVI. Benedek pápa), Benedek Európája a kultúrák válságában (2005 Budapest) 89-90; vö. Messori, V., Ipotesi su Gesú (1977 Torino) 22.

[4] CH § 115-116. Az asszír törvényekben szintén hiányzik a világos erkölcsi tisztánlátás. Például ezek szerint a törvények szerint halálbüntetéssel kell sújtani azt az asszonyt, aki meglopta a férjét (LMA § 3). Ha valaki elcsábít egy szűzlányt, az – többek között – a saját feleségét kell, hogy átadja a szűzlány apjának (LMA § 55).

[5] Vö. Dicsérni fogom a bölcsesség urát II, 1-5. 33-37; Pritchard, J. B., Ancient Near Eastern Texts (Princeton 1969), 434-435: „ Könyörögtem az istenséghez, de nem fordította felém arcát, könyörögtem az istennőhöz, de nem emelte fel a fejét…”

[6] Szent Ágoston írja, hogy a kételkedés alapvető emberi tulajdonság. Ám végül egy dologban nem lehet kételkedni: hogy aki kételkedik, az van, és bízik valamiféle igazságban (De Trinitate 10,10.14-16).

[7] Bausch, W. J., Once Upon a Gospel (New London 2007) 51-53.