A Hit Kapuja III. rész

1. Platón zseniális meglátása

Platón elgondolkodott azon, hogy honnan vannak az emberben tökéletes, kristálytiszta fogalmak, mint például a nyílegyenes vonal, a számok, a mértani alakzatok képe. A fák törzse girbe-gurba, honnan van hát bennünk az egyenes vonal képe? A legtökéletesebb fogalom pedig a jó fogalma. Sohasem találkozunk ezzel vegytiszta módon, mégis kiirthatatlanul vágyik az ember arra, hogy mások jók legyenek hozzá, és ő is jó legyen.  Honnan csöppennek az emberi szellembe ezek a tökéletes fogalmak?[2]

Platón erre egy látszólag naiv, mitikus választ ad. Azt mondja, hogy a lélek, mielőtt a testbe költözött volna, az istenségben látta a világ ősformáit, az isteni gondolatot, aminek az anyagvilág csak gyarló mása. Ezért is nevezi ezeket a tökéletes fogalmakat Platón ideáknak. Idea azt jelenti, látott dolog. Az, amit valamiképpen láttunk, már ismerünk. Platón azt mondja, hogy amikor itt a földi életben (a barlangban) látjuk a dolgokat, az igazi isteni ősminták árnyékait látjuk, hiszen minden földi dolog ezekből részesedik. Az árnyékképeket látva pedig visszaemlékezünk az igazira, amit valahonnan ismerünk. Tudjuk, hogy hasonlít rá, amit látunk, de tökéletlen módon.[3]

Platón az emberi megismerésnek, az ember sajátos léttapasztalatának lényegét fogalmazta meg. Mindmáig ez a problémakör a filozófia egyik legfontosabb alapkérdése. A véges dolgok megismerése, és az eközben felsejlő háttér tudásunk, különleges ön-tapasztalatunk.

2. Isten létének egyik legfőbb bizonyítéka az ember

A mai filozófia is keresi a választ ugyanezekre a kérdésekre. Sok filozófus és gondolkodó eltöpreng azon, hogy miért van az, hogy az ember a fogható-látható világot végesnek, töredékesnek érzékeli. Soha nem mondjuk azt, hogy ne lehetnék egy kicsit boldogabb, a dolgok ne lehetnének még harmonikusabbak. Az ember, ha őszinte önmagához, a szerettei szenvedésébe és halálába nem tud egyszerűen beletörődni. Nem érezzük természetesnek. A lelkünk mélyén lázadunk ellene. Az embernek nem elég ez a világ.

Az állatoknak úgy tűnik, hogy elég. Az állat a világba tökéletesen belesüppedve él, az ösztönei tökéletesen elirányítják. Egy tehén nagyszerűen tudja azt, hogy mit kell tennie. Nincsenek egzisztenciális válságai. Az ember nem tud így élni. Minket az ösztöneink csak részlegesen irányítanak el, hogy mit tegyünk. Az ember megkérdezi azt, hogy mi ez az egész itt körülöttem? Mit kell tennem az életemmel? Mit remélhetek? Az ember számára a léte gondot jelent, és ezért az ember elkezd gondolkodni.[4] Az ember ügyetlenül kilóg, kiemelkedik a világból. Rá tud látni az egészre, és rá tud kérdezni az egészre, mert kiemelkedik belőle. Kiemelkedik belőle, mert van valami, ami kiemelje. Létezik valami a világon túl.

Az ember és az állat léttapasztalata közti különbség jól látszik az emberi beszédben is. Az ember beszéde gyökeresen más, mint az állatok hangjai. Az állatok hangjai közvetlen ösztön-jelek.[5] Néha rendkívül pontosak, mint a delfinek hangjai, vagy a méhek jelzései. Közvetlen ösztön jelek, amelyek távolságot, irányt, veszélyt, hívást, örömet stb. jeleznek. Az ember beszéde gyökeresen más. Az ember kitalál ilyen szavakat, hogy Nap, Hold, csillag. Az ember megkérdezi: Mi ez? Mi ez a világ? Úgy érezzük, hogy meg kellene értenünk, hogy megtaláljuk benne a helyünket. Az ember mintha hallana egy hangot a világon túlról, és úgy érzi, hogy erre a hangra válaszolnia kell az életével.[6] Ezért az ember megszólal. Az ember a beszédében igazságokat állít, a jót és helyeset próbálja megfogalmazni, mert meg van arról győződve, hogy létezik igazság, létezik helyes cselekedet, és azt meg is kell tennie.

Az ember ezt a világot végesnek érzékeli. De csak azért tudjuk végesnek tapasztalni a világot, mert sejtünk valamit, tudunk valamit a teljességről, a tökéletesről, és ehhez viszonyítva érezzük a földi tapasztalatainkat végesnek. Ha semmi sem létezne ezen a világon túl, akkor nekünk ez a világ teljesen elég lenne. Azért érezzük töredékesnek, mert valamit sejtünk a teljességből.

Pontosan ez a kapcsolat a világon túli valósággal az emberlétünk lényege és szíve. Ez a fölfelé emelő gravitáció emelte ki valaha az embert az állatvilág közül. Ahogyan az ókeresztény patrisztikus hagyomány megfogalmazta: homo capax Dei.[7] Az ember képes az Istenre. Képes Őt megsejteni, befogadni. Ez az emberlétünk lényege.

Vagyis annak, hogy létezik Isten, az egyik legfőbb bizonyítéka és jele az, hogy létezik ez a különleges lény, az ember, akinek nem elég ez a világ, aki sejt és tud valamit a Teljességről, akit ez a Teljesség a véges világ fölé és önmaga fölé emel. Karl Jaspers megfogalmazása szerint: „Az ember misztériuma bizonyítja Isten létét.”[8]

Az ember lénye mélyén egy kiirthatatlan sejtés és vágy él a Teljesség, a Teremtő után. Ha ezt a vágyat elfojtja, letagadja, abba belebetegszik.[9]

3. Az istenfogalom a vágyaink kivetítése? Ópium a népnek?

Ludwig Feuerbach szerint a vallás a vágyaink kivetítése. Az ember nehezen viseli el, hogy egyedül van a világban, és ezért kitalálja magának a mennyei Isten-Atyát, aki gondot visel rá. Nehezen viseli el az ember a földi boldogtalanságot, és ezért kitalálja magának a mennyei örök boldogságot, ahol majd megvigasztalódhat. Karl Marx ezt még radikálisabban fogalmazta meg, amikor azt állította, hogy a vallás a népnek adott ópium, az uralkodó osztályok találmánya. Ezzel a fájdalomcsillapító kábítószerrel etetik a szenvedő, elnyomott népet: odaát majd nektek is jó lesz.

Mit válaszolhatunk ezekre a vallásmagyarázatokra? Mindenekelőtt azt, hogy Feuerbach nem bizonyítja azt, hogy Isten nem létezik, hogy amiről a vallás beszél, az nem igaz. Ezt ő eleve feltételezi. Nem veszi a fáradságot arra, hogy ilyen bizonyításba fogjon.

Ő csak annyit tesz, hogy felteszi a kérdést: Ha Isten nem létezik, akkor hogyan jött létre mégiscsak az emberek fejében a vallás? Erre a kérdésre egy pszichológiai jellegű magyarázatot ad: a vallás a vágyaink kivetítése.

Rögtön azt az ellenvetést is megfogalmazhatjuk Feuerbach-hal szemben, hogy ha szerinte egy ilyen nagy gondolatrendszer emberi vágyak kivetítéséből született, akkor mi a biztosítéka annak, hogy az ő vallástalansága nem emberi vágyak kivetítésének terméke? Lehet, hogy az ő ateizmusa csak a korlátlan szabadságvágyának, az Istentől való megszabadulás vágyának a terméke.

Ám egy kicsit mélyebbre menve mindenekelőtt azt kell válaszolnunk, hogy igazából az a csodálatos és figyelemre méltó, hogy az emberben ott van ez a kiirthatatlan vágy a teljességre, az örökkévalóságra. Van bennünk egy olyan éhség, amit semmilyen földi kenyér nem tud jóllakatni. Honnan van ez? A természetben nincsenek értelmetlenségek. Nem létezhetne szomjúság az élővilágban, ha nem létezne a víz. Az emberben nem volna ez a kiirthatatlan vágy a teljességre, ha ez a teljesség nem létezne, ha erről nem volna valami sejtésünk, tapasztalatunk.

Marx felvetése tulajdonképpen Feuerbach gondolatának egy változata. Marx is eleve feltételezi, hogy a vallás valóságai, az Isten és a túlvilág nem léteznek. Ő sem veszi a fáradságot, hogy ezt bizonyítsa. Szerinte is beteges tákolmány, hamis tudat a vallás. Ő annyit tesz hozzá Feuerbach gondolatához, hogy nem is annyira ártatlanul, magától születik és él a vallás, hanem az uralkodó osztályok hatalmi eszköze lesz, ópium, amit beadnak a nyomorgóknak, hogy elkábítsák őket, és elfogadtassák velük azt az igazságtalan társadalmi rendet, amelyben élnek.

Marx állításának annyiban van igazságtartalma, hogy a vallást sok esetben felhasználták ilyen célokra. Valóban sokszor vált az elnyomás eszközévé, az igazságtalanság takarójává. (Ahogyan a művészetet és a tudományt is bőven használták fel diktatúrák a maguk hatalmi gépezetének megerősítésére.)

Marxnak azt a kérdést kell mindenekelőtt feltenni, hogy igaz-e az, amit a vallás állít (a Teremtő léte, az ember ebből fakadó végtelen méltósága stb.)? A kommunizmus az emberiség eddigi történelmének legvéresebb diktatúráit hozta létre, összesen több mint 100 millió ember erőszakos halálát, elmondhatatlan szenvedést okozva. Lehet, hogy valami baj van a mögöttes ideológiával is?

4. Az istenfogalom és az erkölcs evolúciós melléktermék?

Mások azt mondják, hogy az istenfogalom és az erkölcsi törvény evolúciós termékek az emberben. Valamifajta túlélési előnyt jelentett, ha ilyen gondolatokkal élt egy ember, vagy embercsoport. Ha a törzs tagjai nem irtották egymást, segítették egymást, akkor a törzs könnyebben fennmaradt. Innen erednek az emberbarát erkölcsi elvek.

Ez az elmélet megint nem teszi fel az alapkérdést: igaz-e, amit a vallás állít, létezik-e Teremtő, vannak-e erkölcsi törvények és kötelezettségek? Eleve feltételezi, hogy Isten nincs, örök és mindenkire nézve kötelező erkölcsi törvények nincsenek. Az elmélet csak azt magyarázza, hogy ha Isten nincs, akkor hogyan alakult ki mégis az evolúció során az istenképzet az emberben.

Az elmélet megfogalmazóival szemben újra megtehetjük azt az ellenvetést, amit Feuerbach irányában tettünk. Ha a vallás téves evolúciós melléktermék, akkor honnan tudhatjuk, hogy az ateizmus nem csupán téves evolúciós melléktermék-e? A történelem mostani szakaszában lehet, hogy evolúciósan ez előnyösebb az embernek. Vagyis az igazi kérdés itt is az igazság kérdése, és az, hogy mi módon tudható meg az igazság.

Az erkölcs lényege szerint nem a túlélést segítő szabályrendszer. Egy törzsnek valóban segít, ha a tagjai nem túlságosan erőszakosak egymással szemben. Azonban az erkölcs lényege szerint nem ebből áll, nem csak ezt jelenti. Az erkölcs feltétlen parancs az ellenség életének megkímélésére is, az ellenség megmentésére is. Az erkölcs nem csak a többség jogait ismeri, hanem a kisebbségét is. Nem egyszerűen törzsi túlélést segítő melléktermék.[10]

5. Végtelen tapasztalatok

Föntebb kissé elméleti, filozófiai módon fogalmaztam meg a Teljesség emberi megtapasztalását, megsejtését. Szeretném most ugyanezt hétköznapibb, érthetőbb nyelven megtenni.

Az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor élményszerűen is megtapasztalja a Teljesség, a Végtelenség létét, közelségét. Az ilyen élményeket a filozófia határélményeknek nevezi. Ilyenkor az ember eljut a létének, lehetőségeinek határáig, de közben átéli, hogy ezeken a határokon túl is van még Valami.

Ilyen élmény az, amikor gyermek születik, amikor az ember élményszerűen megtapasztalja az élet csodáját. A két szülő, de különösen is az édesanya azt éli át ilyenkor, hogy ezt a kicsi, új embert nem én alkottam. Már azt sem tudtuk megtervezni, hogy milyen lesz a szeme és a haja, még kevésbé azt, hogy mit fog gondolni, mit fog érezni. Egy soha eddig nem létezett ember született a világra, aki elindul majd a maga útján. A szülő ilyenkor azt érzi, hogy ami itt történt, az csodálatos, az én erőmet messze felülmúlja. Nyilván az ember közreműködik, továbbadja az életet. Ám az életnek nem vagyunk urai, nem vagyunk alkotói. Az ember csak szolgája az életnek. Ami akkor történik, amikor egy új ember a világra születik, az a mi erőnket messze felülmúlja.

Ilyen élmény az is, amikor az ember nagyon szeret. Minden házasságnak, szerelemnek vannak gyönyörű pillanatai, amikor két ember azt éli át, hogy nem csak annyira szeretek, amennyire megéri, amennyi a viszonzás, hanem boldogan mindenemet odaadnám. Ahol a szeretetet méricskélni kezdik, ott nagyon hamar elfogy. Az igazi szerelem mindig pazarol. Ilyen pillanatokban a szerelmes azt érzi, hogy mintha ez nem is én lennék. Mintha valami nálamnál nagyobb jóság lenne bennem. A Biblia meg is fogalmazza ezt: „Isten szeretet. Aki szeretetben él, Istenben él.” (1Jn 4,7) Isten szeretetéből lett ez a világ. Az Ő szépsége ragyog a Napban, a felhőkön, a virágokon, a nevető gyerekarcokon. Az én életem is ebből a szeretetből sarjadt. Akkor leszek boldog, ha engedem, hogy rajtam is átáradjon ez a jóság.

Ilyen élmény, ha valami nagyon szépet látunk vagy hallunk. Hirtelen elfelejtjük, hogy ki vagyok, hol vagyok. A végtelenbe tágul ki a lelkünk.

Eddig pozitív határélményeket említettem, amikor az ember eljut a legszebb lehetőségeinek határáig: életet ad tovább, szeret, átéli a szépséget. Eközben pedig átéli azt is, hogy őrajta túl még van valami. Azonban a negatív határélmények, a betegség, az öregedés és a halál is ugyanezt a tapasztalást rejtik magukban.

Nem csak a halál pillanatában éli át az ember ezt a negatív korlátot, hanem sokkal előbb. Ahogyan Gyökössy Endre fogalmazta: darabokban halunk meg. Darabokban veszíti el az ember a lehetőségeit, az egészségét, egymás után engedi el a szeretteit a sírba. Azt éli át ilyenkor valaki, hogy fogy az élete. Már csak egy betegágy, egy néhány ember, akinek még fontos vagyok. Ugyanakkor azt is átéli ilyenkor az ember – ha van benne érzékenység – hogy valami meghal bennem, de valami más pedig születőben van bennem. Kezdek átlépni egy másik dimenzióba. Sok haldokló beszél arról, hogy látja a szerettei arcát, hallja a hangjukat. Nagyon sok haldokló van, aki a halál közvetlen közelében egyáltalán nem fél. Fiatal papként hívtak egy alkalommal haldoklóhoz a Péterffy kórházba. A kórteremben sok beteg feküdt. Az asszony, aki papot kért, már nagyon nehezen vette a levegőt. Amikor meglátott, megörült, és ezek a szavak szakadtak ki belőle: „Atya, de örülök, hogy ideért. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt a pillanatot. Tudom, hogy hazamegyek.” A kórteremben nagy csönd lett. Én azt éreztem, hogy ez az asszony egyáltalán nem fél. Mintha az egyik lába már odaát lett volna. Mintha már látta volna azt a fényességet, amely őt várta.[11]

Amikor hiszünk, akkor ilyen tapasztalatoknak hiszünk.[12] Olyan pillanatoknak, amikor megnyílt fölöttünk az ég, amikor megsejtettük a létezésünk igazi mélységét. Aki nem hisz, mintha félig vak volna. Mintha csak a felszínt látná, mintha nem tudna belátni a dolgok fátyola mögé. A hit hatodik érzékszerv, amellyel a létünk igazi mélységeit érzékeljük.

6. Az erkölcsi parancs

Tulajdonképpen az erkölcsi jó megtapasztalása is a végtelen tapasztalatok közé tartozik, a fontossága miatt mégis külön szeretnék erről szólni.

Sokan azt gondolják manapság, hogy örök és mindenkire nézve kötelező erkölcsi normák nincsenek. Az erkölcs az emberi kultúra terméke: az egyik társadalomban elfogadott a kannibalizmus, a másikban a többnejűség. Az erkölcs szubjektív dolog, attól függ, hogy egy egyén, vagy egy társadalom mit érez helyesnek, hasznosnak, követendőnek.

Érdekes módon azonban, ha a lehető legliberálisabb, az objektív erkölcsi normák létét teljesen elutasító embernek azt mondanám, hogy a Földön valahol él egy törzs, ahol a kisgyermekek közül némelyiket megkínozzák és megölik, akkor ez a liberális ember azt mondaná, hogy ezt azonnal abba kell hagyniuk, ezt azonnal meg kell tiltani és meg kell akadályozni. Függetlenül a kultúrájuktól, függetlenül az egyéni érzéseiktől, ennek soha, semmilyen körülmények között nem szabad megtörténnie.

Vagyis érdekes módon minden ember a lelke mélyéig meg van arról győződve, hogy léteznek objektív, mindenkire nézve kötelező erkölcsi normák.

Honnan van bennünk ez a bizonyosság? Miért vagyunk erről meggyőződve? Ráadásul, ahogyan erről föntebb már volt szó, ezek az erkölcsi normák sok esetben nem jelentenek evolúciós előnyt, éppen ellenkezőleg.

Természetesen részleteiben az erkölcs eltérő formákat ölt kultúránként, és egyénenként is. Azonban az erkölcsi tudat, az erkölcsi kötelesség és parancs tudata minden emberben ott van. Mindenki tudja azt, hogy a jót kellene tennie, és hogy amit magának nem akarna, azt másnak se tegye.

Ha valami rosszat tettünk, akkor is ha senki sem látta, ha soha nem fog kiderülni, a lelkünk mélyén mégis megszólal egy hang, amely elítél, amely furdal. Ezt a hangot egészen elnémítani nem tudjuk. Tompítani lehet, de teljesen elnémítani nem. Miért nem? Mert ez a hang nem egészen a mi részünk. Nincs fölötte teljesen hatalmunk. Az ember a lelke mélyén érzi a Teremtő világosságát és jóságát, érzékeli a világ rendjét és harmóniáját, és ennek a ragyogó tükörnek a fényében látja a tetteit, és ezért szégyelli magát minden elrontott döntéséért.

Honnan származik a feltétlen erkölcsi parancs tudata az emberben? Csakis onnan, hogy a Jó létezik, és mi tudunk is erről.

7. Tagadhatatlan mondatok

Érdekes dolog, hogy vannak olyan mondatok, amelyeket emberi nyelven nem lehet értelmesen tagadni. Például ez a mondat: „Nem léteznek örök igazságok.” Vagy: „Az igazság nem ismerhető meg.” Ha ugyanis valaki ezt állítaná, akkor máris megcáfolta a saját mondatát, hiszen ha nincs igazság (vagy az számunkra nem ismerhető meg), akkor az általa kimondott mondat sem igaz.

Vagyis az ember meg van arról győződve, hogy igazság létezik, és az meg is ismerhető. Nem tud másképpen gondolkodni és beszélni. Amikor kimond egy mondatot, azért mondja ki, a szándékos hazugság és megtévesztés eseteit kivéve, mert úgy gondolja, hogy a mondat igaz.

Az ember meg van arról győződve, hogy a megismerése eljut a valóságig, a valósággal hozza őt kapcsolatba. Képes az általa megismert igazságokat pontosítani, mert össze tudja őket hasonlítani a valósággal.[13]

8. Kant és a felvilágosodás gondolkodóinak zsákutcája

Az ókori ember talán kissé naiv bizalommal azt gondolta, hogy az ismeretei objektívek, tárgyszerűek. Olyannak látja a világot, amilyen az valójában. A megismerést úgy képzelték el, hogy az érzékszervek kapuin át a tárgyból az alanyba érzetek érkeznek, és ezek által a tárgy az emberi értelemben egy érthető képet, lenyomatot hagy. A megismerést két tárgy találkozásához hasonlították. A tárgy lenyomatot hagy az értelemben, mint pecsétnyomó a viaszban.

Kant és a felvilágosodás gondolkodói arra ébredtek rá,[14] hogy az alany a megismerés folyamán aktív. Nem pusztán az történik a megismerésben, hogy érzetek érkeznek a tárgytól az alanyhoz, hanem az alany is hozzátesz valamit a megismerés folyamatához. Kant szavaival élve rávetít a tárgyra a priori kategóriákat. Amire Kant rájött, az egy zseniális igazság. Az alany valóban aktív a megismerés során, valóban hozzátesz valamit a megismeréshez. Jól láttuk ezt már a színek példáján is. Az emberi és állati szemtől függetlenül nincsenek színek a világban. Az emberi és állati érzékelés alakítja át a fénysugarak közt levő mennyiségi különbséget minőségi különbséggé. Amit Kant megfogalmaz, az egy nagyszerű, korszakalkotó meglátás.

Ám Kant (és az ő nyomában sokan) ezt a meglátást abszolutizálták, ezt tették minden gondolkodás alfájává és ómegájává, és így egy torz filozófiai rendszert és világképet alkottak meg. Kant azt mondja, hogy mivel az alany aktív a megismerésben, ezért minden ismeretünkben jelen van. Minden ismeretünk szubjektív (alany szerű), és relatív (függ az alanytól, aki megismer). Ebből pedig Kant számára az következik, hogy nincsenek objektív ismeretek. A dolog maga (Ding an Sich) nem ismerhető meg. Az ember csak azt ismerheti meg, amilyennek a dolog az ő számára tűnik, a jelenséget. Hogy mi az objektív igazság, senki sem tudhatja.

Kant és a felvilágosodás gondolkodóinak állításaiból kiindulva, azokat a végsőkig radikalizálva és torzítva mára a közgondolkodás alapdogmájává vált, hogy igazság nincs, csak vélemények vannak. Ki így látja, ki úgy. Minden véleményt tolerálni kell, a másságot tisztelni kell. Minden vélemény egyenlő súlyú, és éppen ezért súlytalan. XVI. Benedek pápa a tolerancia diktatúrájának, a relativizmus diktatúrájának nevezte ezt a tömegekre erőltetett világnézetet. Ez a mai toleráns világ ugyanis mindent tolerál, csak egyvalamit nem: azt, ha valaki még ki meri azt mondani, hogy létezik igazság és az meg is ismerhető, léteznek erkölcsi törvények, a jó nem pontosan azonos a rosszal. Az ilyen embert lesöprik a színről, az mondják rá, hogy intoleráns, fanatikus, konzervatív, ostoba, fundamentalista.

2005-ben a spanyol parlament megszavazta az azonosneműek ’házasság’-hoz való jogát, beleértve a gyermek örökbefogadás jogát is. A szavazás végén a képviselők felálltak, és perceken át tapsoltak. Mintha a civilizáció valamilyen nagy vívmányát érték volna el. Mintha már az sem lenne világos a mai ember előtt, hogy ha egy férfi és egy nő szereti egymást, az természetes, abból élet fakad. Ha azonosneműek próbálják ugyanezt tenni, abból nem fakad élet, ott valami megsérült. Mintha a legalapvetőbb objektív tényeket sem látnánk világosan. Nem sokkal később az olasz kormány azt a Rocco Buttiglione-t jelölte az Európai Unió bel- és igazságügyi biztosának, aki korábban nagyon intelligens módon, senkit sem sértve, de határozottan bírálta a Spanyolországban megszavazott törvényt. Az Európai Parlament polgárjogi bizottsága elutasította az ő jelölését. Buttiglione nem kívánatos személy lett az Unióban. A tolerancia diktatúrája.[15]

A véleménydiktátorok azóta az emberi nyelvet és fogalmakat is próbálják átírni. Kiiktatják a politikailag korrekt nyelvből az apa és az anya szavakat (sok más szóval együtt), beszélnek nem kívánt terhességről (mintha a gyermeket minden esetben kifejezetten akarnia kellene a szülőnek, és ha esetleg ez nem így van, akkor a gyermek halállal sújtható), biztonságos abortuszról (ez a fogalom végképp émelyítő – milyenfajta biztonságot nyújt a gyermeknek az abortusz?) stb.[16]

A filozófia azóta túljutott azon a zsákutcán, amibe a felvilágosodás gondolkodói kerültek. Martin Heidegger például rámutatott arra, hogy mennyire helytelen az alany és a tárgy merev szétválasztása. Az alany nem különleges zárvány a világban, hanem része az objektív valóságnak. A megismerés lényege nem annyira az alany és a tárgy megegyezése. Az igazság sokkal inkább esemény, feltárulkozás.[17] Az igazság a valóság feltárulása. Az a hely pedig, ahol a valóság leginkább feltárulhat, maga az ember. Heidegger ezért az embert Da Sein-nek, itt-létnek nevezi. Az ember az, akiben a Lét itt van, akiben a Lét megszólal, feltárulkozik. Vagyis Heidegger arra mutat rá, hogy az a hely, ahol az objektív igazság (a valóság) a leginkább megjelenik, az az ember, a szubjektum. Ami a legszubjektívebb, a leghitelesebben emberi, az egyben a legobjektívebb is. Hogy mi ez a világ és mi az ember, arról a legtöbbet nem a tudósok kémcsövei árulnak el, hanem Mozart Requiem-je, vagy Michelangelo Pietá-ja. Az ember az, akiben a Lét beszél.

Természetesen nem minden emberben szólal meg hitelesen a valóság, csak azokban az emberekben, akik hitelesen élnek. Nem azt teszik és azt mondják, amit általában tenni szokás,[18] hanem létük igazi lehetőségét, kihívását megélik. Ezért Heidegger szerint a filozófia legfőbb feladata nem más, mint keresni a múltban azokat az embereket, pillanatokat, jelenségeket, amelyek által a Lét megszólalt, feltárulkozott. Nagyon közel ér itt Heidegger ahhoz a felfogáshoz, amelyet a kereszténység vall,[19] miszerint Isten (az objektív Igazság és Valóság) a történelemben, embereken keresztül megnyilvánult, feltárta önmagát.

Vajon mennyi idő kell még az emberiségnek ahhoz, hogy ráébredjen a felvilágosodás zsákutcájának tarthatatlanságára, és lassan kikeveredjen belőle?

9. Bizonyíték mindez?

Ennek a fejezetnek a végén hadd tegyem fel a kérdést: Bizonyíték mindez a Teremtő létezésére, az élet értelmességére?

Fontos itt végiggondolni azt, hogy mit tekintünk bizonyítéknak. A modern természettudomány a mérést és a kísérleti igazolhatóságot tette az egyetlen elfogadott, módszertanilag helyes bizonyítási úttá. A maga szaktudományos keretei között ez nem is baj.

Azonban ezzel a módszerrel csak a lét szempontjából lényegtelen dolgok ragadhatók meg.[20] A létnek sok rétege van. Az, hogy a Mozart Requiem szép, evidens, de nem bizonyítható szaktudományos módszerekkel. Ez a szépség mégis valóság, létezik. Az, hogy egy férj szereti a feleségét, nem mutatható ki a véréből, nem mérhető, mégis valóság. Olyan hatalmas valóság, amely mozgat emberi életeket, mozgatja a történelmünket. Nem csak az létezik, ami megszámolható és megfogható.

XVI. Benedek pápa az ész önkényes önkorlátozásának nevezte azt, amikor csak a természettudomány módszereivel mérhető dolgokat tartjuk relevánsnak. Mennyire szegényes emberi világ születik egy ilyesfajta valóságfogalomból!

Amikor egy személlyel állunk szemben, és döntenünk kell arról, hogy hiszünk-e neki, szeretjük-e őt, akkor nem állnak rendelkezésünkre minden kétséget kizáró tudományos mérések. Isten olyan Valóság, aki nem egy műszerekkel megmérhető dolog, nem a mi létszintünkön létezik, nem botlunk bele a látható-fogható világunkban, mint egy székbe. Személy (bár egészen más értelemben, mint az ember), Titok, akit érzékelünk, akire sokféle módon rámutat a világ és az emberi szív. Kopogtat az ajtódon. A döntést, hogy ajtót nyitsz-e neki, nem spórolhatod meg.

Amerikában történt. Egy fiú nagyon szeretett baseballozni, de nem volt túlságosan ügyes, fontosabb meccsekre soha nem állították be. Volt azonban valami különleges ebben a fiúban: rendkívül szerette az édesapját. Édesapja gyakran el is jött az edzések végére. Ilyenkor a fiú mindent otthagyott, rohant az édesapjához és átölelte. A pálya mellett volt egy park, gyakran az édesapa kezét fogva sétáltak ott. Lehetett látni, hogy egészen különleges kapcsolat van apa és fia között. Aztán a fiú édesapja meghalt. Az edző meg is ijedt: Hogy fog ez a gyerek tovább élni? A fiú sokáig nem jött edzésekre, de aztán az egyik nap mégis beállított. Edzés végén odament az edzőhöz, és azt mondta neki: ’Szombaton nagy meccsünk lesz. Állítson be engem a kezdő csapatba!’ Az edző nem szívesen, mert a gyerek valóban nem játszott jól, de végülis az édesapa halálára való tekintettel rábólintott. Otthon utólag meg is bánta az engedékenységét. Szombaton a fiú valóban ott állt a kezdőcsapatban, és úgy játszott, mintha kicserélték volna. Minden ütése pontos volt, úgy futott, hogy senki a nyomába nem ért. Az edzőnek eszébe nem jutott volna lecserélni. A meccs végén odafutott hozzá, és megkérdezte: ’Mi történt veled? Soha életedben még így nem játszottál!’ Mire a fiú ezt felelte: ’Tudja, az édesapám miatt történt. Nem tudom, észrevette-e: az édesapám teljesen vak volt. Ez volt az első meccsem, amit láthatott. Neki játszottam.’[21]

Ha az ember tudja azt, hogy van Valaki, aki végtelen szeretettel néz minket, aki alkotott, akihez majd hazatérünk, akkor az életünk játékát szebben fogjuk játszani, felszabadultabban és nagylelkűbben.

* Moré Balázs: Egyre csendesebben

Van egy másik világ, létezik,
a tenger alatt, a tenger fölött,
a zúgó hullámok mögött
egy másik világ rejtezik.

Aki ismeri, nem beszélhet róla,
mert ez a legnagyobb titok.
Takarjátok el arcotok,
ha mégis eljönne az óra…

Én láttam, és szemem elvakult
a nagy fénytől, amely ott ragyog!
Azóta néma és vak vagyok,
a kulcs a tengerbe hullt.

Ha tudnád, ha csak megsejtenéd,
hogy a felszín alatt mi rejtezik!
Van egy másik világ, létezik –
és egyre csendesebben int feléd.

[1] Keller, Th., The Reason for God (London 2009) 146.

[2] Vö. Platón, Állam, VI. 509d – 511e; VII. 514a – 515b; Möller, J., „Idee”, Lexikon für Theologie und Kirche (ed. J. Höfer – K. Rahner; Freiburg 1986) 602-603.

[3] Vö. Platón, Állam VI, 510c – 511a. Platón azt fejti itt ki, hogy az emberi lélek, amely maga is idea, a többi ideákkal együtt létezett már a világ keletkezése előtt a tiszta ideák világában – amely ideák legteljesebbike az Egy, maga az istenség. A teremtésben egy démiurgosz (alkotó) anyagba zárta az ideákat, amelyek így érzékszerveik révén csak homályosan látnak. A tiszta ideákat az anyagvilágban ezért nem az érzékelés, hanem a test előtti létre való visszaemlékezés, az ideák közös természetűségén alapuló részesedés révén ismerjük meg.

[4] Heidegger, M., Lét és idő (Budapest 2004) 213-235.

[5] Steinworth, U., Was ist Vernunft? Eine philosophische Einführung (München 2002) 25-. Steinworth ezt a nyelv fajtát jelzés-nyelvnek (Signalsprache) nevezi.

[6] Kierkegaard, S., Aut-aut (1843).

[7] Ratzinger, Joseph (XVI. Benedek pápa), Benedek Európája a kultúrák válságában (2005 Budapest) 115; A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma (2005) 1-2. A Katolikus Egyház Katekizmusa (1993) 27.

[8] Jaspers, K., Introduzione alla filosofia (Milano 2010) 53-54.

[9] „Az ember alapvető problémája a XX. században az üresség. Az ember nem képes hosszú ideig ürességben élni.” May, R., Man’s Search for himself (New York 1953) 24. „A mai kor tipikus neurózisai nem az elfojtott szexualitásból és bűntudatból keletkeznek, hanem az orientáció, a normák, a jelentés, az értelem hiányából és az ürességből, tehát az erkölcsösség és a vallásosság elfojtásából.” Küng, H., Dio esiste? (Milano 1987) 363.

[10] Az erkölcsnek ezt a tiszta, radikális követelményét Krisztus és a kereszténység fogalmazta meg és képviseli, de csírájában ott van minden ember lelkiismeretében.

[11] Moody, R., Life after Life (New York1977). Moody 100 esettanulmányának eredményeit azóta több kutatás megerősítette. Vö. van Lommel, P., Consciousness Beyond Life (New York 2010). A klinikai halál állapotából visszatértek jelentős része átéli a következőket: tudja, hogy meghalt, testen kívüli állapot átélése, alagút, jó érzések, fényesség, az életének lepörgése előtte stb. A halálközeli élmények pusztán fiziológiai magyarázatait hatékonyan cáfolta többek között: Beauregard, M. Brain Wars: The Scientific Battle Over the Existence of the Mind and the Proof that Will Change the Way We Live (New York 2012).

[12] Illetve: ilyen tapasztalatok segítenek abban, hogy meglássuk a hit értelmességét.

[13] Weissmahr Béla, A szellem valósága (Budapest 2009) 135. 257.

[14] Megelőzte őket ebben már Aquinói Szent Tamás is az intellectus agens valóságának felismerésével.

[15] A kereszténység erkölcsi tanításairól, többek között a homoszexualitás, a házasság, a gazdasági erkölcs területét illető normákról majd később, a 10. fejezetben lesz szó részletesebben. Addig is hadd szögezzük le, hogy a kereszténység nem ítéli el a homoszexuális hajlamokkal bíró személyt, nem tartja helyesnek az ilyen személyek kirekesztését, megbélyegzését. Ugyanakkor nem tartja helyesnek, ha az azonosneműek együttélését házasságnak nevezik (úgy gondoljuk, hogy a kettő között lényeges különbség van) és főként nem tartjuk helyesnek, ha azonosnemű párok gyermekeket fogadnak örökbe.

[16] Peeters, M., Új globális etika (Budapest 2006) 5. 19.

[17] A görög alétheia (= igazság) szó alapjelentése: el nem rejtett, feltárult. Vö. Heidegger, M., Lét és idő (Budapest 2004) 50, 248-268.

[18] Heidegger ezt a létmódot így nevezi meg: „Das Man” (= az ember általában); vö. Heidegger, M., Lét és idő (Budapest 2004) 139-158.

[19] Bár maga Heidegger nem beszél Isten feltárulkozásáról, inkább Isten csendjéről.

[20] Nichols, A., La pensée de Benoit XVI (Genève 2008) 363.

[21] Illustrations Unlimited (ed. J. S. Hewett; Wheaton 1988) 171.