X. Erkölcs, amely gúzsba köt?

Nietzsche azt írta, hogy a kereszténység megmérgezte a szerelmet.[1] Arra gondolt ezzel a mondattal, hogy az ókor embere a kereszténység megjelenése előtt lekiismeretfurdalások nélkül, felszabadultan tudta kiélni, ünnepelni a testi szerelmet. A művészetében szintén mindenfajta szégyen nélkül ábrázolta a test szépségét. Egyenesen istenségnek tartotta Afroditét, vagy Vénuszt. A kereszténység, mondja Nietzsche, elvette ezt a felszabadult örömet az embertől. Teletette a boldogsághoz vezető legegyszerűbb utat tilalomfákkal és lekiismeretfurdalással. A középkor szobrai és festményei állig felöltözött alakokat mutatnak. A kereszténység megmérgezte a szerelmet, nem hagyja az embert boldognak lenni.[2]

Jean Paul Sartre leírja, hogy kiskorában belénevelték a képet az Isten szeméről, aki mindent lát. Egyszer gyufával játszott, és egy égő gyufa leesett egy szép terítőre, kiégette azt. Sartre megijedt, de aztán megörült, hogy senki se látta a dolgot. Gyorsan összegyűrögette a terítőt, és bedugta egy szekrény mögé. Ám ekkor hirtelen eszébe jutott, amit tanítottak neki, hogy az Isten látta a tettét. Feljegyezte a könyvébe. Az utolsó napon majd számonkéri tőle. Ebben az írásában, felnőtt fejjel Sartre azt mondja, hogy akkor kisgyerekként ez őt mélységesen felháborította. Kicsoda ez az Isten, aki szüntelenül a sarkában van, mint egy rendőr, nem hagy neki szusszanásnyi nyugalmat sem, aki minden tettéért számadásra hívja majd? Elhatározta, hogy ő szabad lesz. Nem fog ilyen rettenetes lelkiismereti terhekkel élni. Eldöntötte, hogy ateista lesz.[3]

Egy új keletű közmondás szerint, ami kicsit is jó az életben, az vagy törvényekbe ütköző, vagy erkölcstelen, vagy hizlal.

Sokan gondolják valahogy hasonlóan, hogy a keresztény erkölcs gúzsba köt, boldogtalanná tesz. Nem enged szabadon élni. Ahogyan Nietzsche meglehetősen radikálisan mondta: meg kell ölni az istent, hogy az ember teljes értékű ember lehessen.

[1] Nietzsche, F., Jenseits von Gut und Böse IV, 168.

[2] Vö. XVI. Benedek, Deus caritas est (2006) 3-4.

[3] Sartre, J.-P., Les Mots (Paris 1964) 78.

1. Tíz ige

Mi az erkölcs a lényegét tekintve? A kereszténység meggyőződése az, hogy az erkölcs nem valamifajta önkényes, szubjektív, kultúrtermék. Az erkölcs a lényegét tekintve annak a rendnek, annak a gyönyörű harmóniának a felismerését jelenti, ami benne rejtőzik a világban, ami bele van rejtve a sejtjeinkbe, a lelkünkbe. Az ember a természet örök könyvéből kiolvassa ezt a rendet, és megpróbál eszerint élni.

Ókori rabbinikus tanítás szerint Isten tíz igével alkotta a világot (ugyanis az első teremtéstörténetben tízszer szerepel ez a mondat: „és Isten szólt”).[1] Ezáltal – a rabbik meglátása szerint – a Biblia szövege utalni akart a Tízparancsolatra, melyet héberül így neveznek: tíz ige, tíz kijelentés. Mit akar kifejezni ez a rabbinikus magyarázat? Azt, hogy Isten parancsai, az erkölcsi parancsok nem valamifajta utólagos, önkényes előírások, hanem bele vannak írva a világ teremtése óta a mindenségbe: a csillagokba, az állatok ösztöneibe, az emberi lélekbe. Isten törvénye, az erkölcs objektív. Az a törvény, amit Mózes felismert és megfogalmazott a Tízparancsolatban, és az a törvény, amellyel Isten alkotta a csillagokat és a világot: ugyanaz. Az erkölcs nem más, mint annak az alázatos kiolvasása a világból, hogy a Teremtő milyen utakat, ösvényeket, milyen harmóniát rejtett el benne, hogy aszerint éljünk, azon járjunk.

2. Az erkölcsi törvények elveszik a szabadságunkat?

Olyan kényszerzubbony az erkölcs, amely gúzsba köt, boldogtalanná tesz? Elveszi az egyéniség, a szabadság gyönyörű ajándékát?

Mi is a szabadság a lényege szerint és mire kellene használnunk? A szabad döntés az akaratunk képessége, ahogyan az ítéletalkotás, a helyes megismerés az értelmünk képessége. Az értelmünk megismerőképességének célja az igazság, a valóság. Nem annál értelmesebb az ember, minél többször téved is. Egy ember akkor igazán értelmes, ha sohasem téved, ha a megismerőképességével mindig az igazat ismeri meg igaznak, a valóságot valóságnak. Ugyanígy, az ember nem attól szabad, ha néha a rosszat is választja. Az akarati képességünk célja a jó, az érték. Egy ember annál szabadabb, minél többször a jót, és csakis a jót akarja és választja. Annál szabadabb valaki, minél kevésbé köti gúzsba az akaratát valamilyen szenvedély, indulat, minél kevésbé vakítja el őt valami rossznak a megkívánása. Egy ember annál szabadabb, minél inkább tudja mindig a helyeset akarni és kívánni, minél inkább tud szárnyalni és szeretni.

Egy focista nem akkor szabad, ha összevissza lövöldözi a labdákat, hanem akkor, ha az egyetlen hajszálpontos mozdulatot képes végrehajtani, és a labdát be tudja vágni a jobb fölső sarokba. Annál szabadabb, minél inkább ura a testének, és tökéletesen irányítani tudja azt az egyetlen helyes mozdulat megtételére.

A szabadság törékeny és keskeny út. A felfelé, a több élet felé vezető döntések választása. Sajnos a mai emberiség mintha megfeledkezett volna erről, és a korlátok nélküli kísérletezést, a soha el nem köteleződést, a tetszőleges választást bálványozza. Igen gyakran aztán a halál útját, az igaz és a jó elvetésének, a társadalom leépülésének széles útját járja.

3. Az erkölcsös élet boldogtalanná tesz?

Az erkölcs nem gúzsbaköt. Isten parancsai olyanok, mint az útjelző táblák. Mutatják az élet, a több élet útját.

A Gonosz mindig el akarja velünk hitetni, hogy Isten elvesz valamit a boldogságunkból. A valóságban nem így van. Ahogyan Gyökössy Endre fogalmazta: „Egy nő több, mint sok nő.” Ha valaki megtalálja az egyetlent, és képes őt egész szívével egy életen át szeretni és szolgálni, az nem boldogságot veszít, hanem boldogságot nyer.

Szent Iréneusz mondta: „Isten dicsősége az élő ember.” (Adv. Haer. IV, 20.7) Istent a folyók úgy dicsérik, ha folynak, a virágok azzal, a nyílnak. Egy ember úgy dicséri Istent, ha a szó teljes és igazi értelmében él: ha kibontakoztatja mindazt a lehetőséget, ami benne rejlik. Isten nem irigy a boldogságunkra, hanem pontosan a boldogságunkat, kiteljesedésünket akarja.

Amit Nietzsche állított, hogy a kereszténység megmérgezte a szerelmet, nagy csúsztatás és valótlanság. Az ókor szexualitás kultusza egyáltalán nem az igazi szerelem felmagasztalása volt. Az ókori ünnepek gyakran a kultikus prostitúció, az orgiákba fulladó szórakozás színhelyei voltak. Fizetett prostituáltak megalázásának helye, kábult emberek sokszor szánalmas örömkeresése. A Biblia és a kereszténység ezeket valóban a leghatározottabban elutasította, mert ezek nem a szerelem felmagasztalása, hanem annak lealacsonyítása, besározása voltak. Ahogyan a mai szexualitás-kultusz, pornográfia és prostitúció sem a szerelem felmagasztalása.

A Biblia és a kereszténység arra tanít, hogy a szerelem, ha igazi, akkor egy másik emberi személyhez vezet oda. Egy személyhez, aki feltétlen, totális odaadást érdemel és kíván meg. A szerelem, ha igazi, akkor nagyon hamar megszületik benne a vágy a feltétlenségre, a totális és végérvényes, visszavonhatatlan, egy ember egész lényét betöltő önátadásra.

A kereszténység nem megmérgezi a szerelmet, hanem egyenesen azt állítja, hogy a házasság szentség: isteni valóság. Minden egyes alkalommal, amikor két ember az egységét újra éli, megvalósítja, akkor maga az Isten, az Ő végtelen szeretete van jelen bennük és általuk ezen a világon.

A Bibliában egy teljes könyv szól a szerelemről: az Énekek Énekének könyve. Ez a könyv nem utolsó sorban a testi szerelem dicsérete is. Az egyház sok olyan személyt avatott szentté, és állított példaképül, akik a házasságot és a szerelmet magas hőfokon, nagy szívvel, odaadással, valóban boldog és beteljesült kapcsolatként élték meg. Ilyen személy volt Árpádházi Szent Erzsébet, aki rajongva szerette a férjét, és ilyen volt a nemrégiben boldoggá avatott Quattrocchi házaspár is.

4. Helyes és helytelen bűntudat

Sartre arról írt az idézett sorokban, hogy a bűntudat agyonnyom, megkeserít, nem hagy szabadon lélegzeni. Van olyan bűntudat, amely valóban megnyomorít.

A bűntudat addig helyes, amíg jelzi a helyes irányt, amíg a lelkiismeretfurdalás fájdalma sarkall a jóra.

Azonban amikor a bűntudat egy óriási teherré nő, ami agyonnyom, akkor ez már nem keresztény, nem előrevivő bűntudat. A Bibliában a Gonosz neve ’Sátán’, ami annyit jelent: ’Vádló’. A Gonosz egyik legfőbb taktikája, hogy vádolja az embert. Azt sugallja, hogy te úgysem fogsz soha szép, emberhez méltó, örömteli életet élni. Jobb, ha meg sem próbálod. Belenyomja az embert a sárba (vö. Zak 3,1-5). A Szentlelket a Biblia Paraklétosznak, ’Védőnek’ nevezi. Isten védeni, felemelni, megtisztítani akar. Az Ő tekintete, az Ő közelsége soha nem megalázó, hanem megtisztító és fölemelő.

Ha valakit a helytelen, őt agyonnyomó bűntudat nyomaszt, az mondja bátran a Gonosznak: ’Én Isten szeretett gyermeke vagyok. A bűneimből Ő felemel, megtisztít. Te pedig távozz tőlem!’

XII. Piusz pápa mondta, hogy a mai ember legnagyobb bűne az, hogy elvesztette a bűn tudatát.[2] Manapság sokan azt mondják, hogy bűn nem létezik. Az a papok találmánya. Mindent ki lehet magyarázni a pszichológiai késztetésekkel meg a nehéz gyermekkorral. Érdekes módon azonban ebben a világban, amely elutasítja a bűnt, tagadja a rosszat, nagyon hamar eltűnt a jó is, amihez képest bármit rossznak mondhatnánk. Eltűnt a megtisztulás katarzisának lehetősége, eltűnt az út, amelyen át eljuthatnánk a rosszból a jóba. II János Pál pápa írta, hogy a ma Európában oly sokakat betöltő rezignáció egyik legfőbb oka a képtelenség a bűn beismerésére és a bocsánatkérésre.[3]

Ha valaki tudja, hogy létezik bűn, de létezik bűnbocsánat is, létezik Isten irgalommal teli szíve, akkor nem fél a bűneit bűnnek nevezni, akkor tudja, hogy van belőlük kiút, hogy van bocsánat.

5. Az evolúció alaptörvénye a nyers erőszak: az emberé a szabad verseny?

Nemritkán azt halljuk, hogy az élővilág fejlődésének hajtómotorja a nyers erőszak volt. Az erősebb felfalta a gyengébbet. Így tudtak kiválasztódni az egyre életképesebb gének. Sokan azt mondják, hogy erre az alaptörvényre kell építeni az emberiség életét is. Az erősebb, a gazdagabb falja föl a gyöngét! A gazdasági élet akkor lesz életerős, ha teret engedünk a szabad versenynek.

Akik így gondolkodnak, megfeledkeznek arról, hogy már az állatvilág esetében sem az egyszerű nyers erőszak vitte előre az evolúciót. A legerőszakosabb állatfajok kipusztultak, mert felfalták a táplálékláncukat, vagy felfalták a fajtársaikat. Nem a legerőszakosabb, hanem a legalkalmazkodóképesebb fajok maradtak fenn.

Már az állatvilág esetében is megfigyelhetjük azt, hogy megjelenik az erőszaknak egyfajta korlátja. Sarkvidéki farkasok például gyakran megküzdenek a vezér szerepért. Amikor egy hím elveszíti ezt a küzdelmet, a nyakát tartja oda a győztesnek. A győztes azonban nem harapja át a legyőzött farkas nyakát. Már az állatvilágban ott van a nyers erőszak korlátja.

Ha egy emberi társadalmat a szabad verseny törvényére építenek, ott nagyon hamar sok boldogtalan ember lesz. Nem csak azért, mert nem lesz mindenki győztes. A szabad versenyben a gyönge, a szegény, az idős, a beteg mindig menthetetlenül lemarad. A szabad verseny az erősek világa, a sikereseké, a gátlástalanoké. Olyanoké, akik mások holttestén is szívesen átgázolnak a maguk képzelt boldogságáért. Ám még inkább azért termel sok megkeseredett embert a szabad versenyes társadalom, mert az ember nem erre született. Nem arra születtünk, hogy gyűjtsünk, küzdjünk önmagunkért. Az ember arra született, hogy szeressen és adjon, alkosson és építsen.[4]

A Biblia ideálja a társadalomról nem egy piramis szerű világ, ahol mindenki tör fel a csúcsra, hanem az emberi test. Egy test vagyunk, és egymásnak testvérei. Ha az egyik tag örül, a többi tag vele együtt örül. Ha az egyik tag szenved, a többi vele együtt szenved (1 Kor 12,26). Ez Isten álma az emberi együttélésről.

6. Gyakran kritizált keresztény erkölcsi alapelvek

  1. A beszéd

Némelyek azt gondolják, hogy egy-két csúnya szó, vagy káromlás nem árt senkinek, levezetem a gőzt. Azonban ez nem egészen így van. Egy régi latin közmondás szerint a beszéd a lélek tükre.[5] A szavaink belőlünk jönnek elő, az értelmünkből, a szívünkből. Ha valakiből sok csúfság jön elő, az egy rossz jel: jelzi, hogy valami belül is romlani kezd, durvább és közönségesebb lett.

Szavakkal néha nagyobb fájdalmat lehet okozni, mint egy pofonnal. Nem hiába mondja a Biblia: „Csíkot hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör össze” (Sir 28,17) Az ostor csak kívül fáj, a bőrön ejt sebet, de a megvetéssel, gyűlölettel kimondott szavak behatolnak a másik ember benső világába, belülről törhetik őt össze.

Ha a beszéd a lélek tükre, akkor a mai nyugati társadalmunk eléggé szegényes képet mutat önmagáról.

2. A szerelem titka

Sok ember a kereszténységnek a házassággal és a szerelemmel kapcsolatos meggyőződését tartja igen nehezen elfogadhatónak. Vannak azonban olyanok is, akik kifejezetten nagyra értékelik ezt a tanítást. Érdekes például, hogy Japánban sok nem keresztény is jelentkezik a katolikus házasságfelkészítő kurzusokra, és sokan kérik az egyházi esküvőt.

A Biblia és a kereszténység meggyőződése az, hogy a házasság egy férfi és egy nő teljes önátadása, eggyéválása, amelyben magának a Teremtő Istennek a végtelen szeretete jelenik meg és működik (vö. Ter 2,23-24; Ef 5,32). A testi egyesülés a lehető legmélyebb módja annak, ahogyan egy férfi és egy nő a szerelmét, az egységét megélheti. Ez a cselekedet akkor igaz, akkor van egészen a helyén, ha nem csak két test egyesül, hanem két ember, ha két élet harmóniáját ünneplik meg és pecsételik meg. Ha egymásnak adják a fájdalmaikat és az örömeiket, a múltjukat és a jövőjüket. Különben mind a két fél érzi, hogy megtettünk valamit, ami nem egészen igaz. Úgy tettünk, mintha egyek lennénk, ám ez nincs egészen így.

Egy házasság – mint minden értékes és szép dolog a világon (pl. sportteljesítmények, tudományos teljesítmények, művészi alkotások) – nem könnyedén születik meg, nem a kisujjából rázza ki két ember. Egy szép házasság olyan, mit egy gyönyörű szimfónia, amelyikben két dallam szól. Nem egymásba beleharsognak, hanem egymást erősítik. Rengeteget kell tenni azért, hogy ez a szimfónia szépen, tisztán megszólaljon. Egy szép házasság két ember szinte emberfeletti remekműve.

Rengeteget kell érte tenni. A szerelem kezdetén szinte magától hullik két ember ölébe a boldogító egység. Falak omlanak le közöttük. Kiléphetnek a magányuk börtönéből és beléphetnek a másik csodálatos világába. Annyi mindent, ami a maguk életéből egyedül teljesen hiányzott volna, azt egymás által megkapnak. Alig kell valamit is tenni ezért a boldogító egységért. Később azonban két ember nem magától marad egymáshoz közel. Sok minden történik, amit az egyik így él át, a másik úgy, kisebb-nagyobb hibák, amit elkövetnek, és a falak, amelyek közöttük leomlottak, menthetetlenül elkezdenek visszaépülni. Csak az a házasság marad szép, ahol két ember képes újra és újra lebontani ezeket a felépülő falakat, képesek egymás kezét újra megtalálni, az egység csodáját újra teremteni. Ehhez pedig kell nagyon sok érzékenység, jóakarat, újrakezdés, megbocsátás, humor, fantázia. Kell hozzá rengeteg idő. Új mézeshetek és új nászutak.

Ahogyan Erich Fromm megfogalmazta: a szerelem nem birtokláshoz hasonlít, és nem élvezethez hasonlít. A szerelem művészet. Gyönyörű képesség arra, hogy kincseket magamból és a társamból előhozzak, az egység csodáját újraalkossam.[6]

3. Homoszexualitás

A Biblia és a kereszténység meggyőződése, hogy a szexualitás Teremtő által szándékolt természetes célja a férfi és a nő szerelmének, eggyéválásának megélése és a termékenység. Az azonosneműek szexuális kapcsolatai ezért rendezetlenek, helytelenek (Ter 19,5; Róm 1,26-27).

Ezért az egyház nem tartja helyesnek, ha az azonosneműek együttélését házasságnak nevezik, és főként nem tartja helyesnek (a gyermek érdekei miatt), ha azonosnemű pároknak engedélyezik gyermekek örökbefogadását.

Ezzel a kereszténység nem elítélni akarja a homoszexuális hajlamú embereket. Magát a hajlamot nem is tekinti bűnnek, csak a homoszexuális cselekedetet. A kereszténység nem akarja megbélyegezni, vagy kirekeszteni a homoszexuális hajlamú embereket.

A homoszexualitás nem veleszületett, fátumszerű irányultság. Ezt bizonyítja több olyan egypetéjű iker esete is, ahol a két személy szexuális irányultsága más lett. Egyébként igen sok pszichiáternek és orvosnak az a véleménye, hogy a legtöbb homoszexuális hajlamú ember nem 100%-ban ilyen. Az egyéniségének van egészséges, heteroszexuális része is, és dönthet úgy, hogy az énjének ezt a részét fogja használni. Ha ezt a döntést meghozza, akkor, ha sok esetben nem is könnyen, de igazi kiteljesedést élhet meg a férfi-nő kapcsolatban és a házasságban.[7]

4. Abortusz

A Biblia és a kereszténység meggyőződése (egyébként ez az orvostudomány álláspontja is), hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik (vö. Kiv 1,17; 21,22; Jer 1,5; Didakhé 2,2; Diognétosz levél 5,6). Hogy mikor vágják el azt az életet, a második, vagy a hatodik hónapban, vagy a születése után dugják a kukába, csak fokozati különbség: ugyanazt az emberi életet pusztítják el.

Talán azért is képes ezt az embertelenséget olyan könnyedén megtenni a mai ember, mert nem látja a kisgyermeket. Mintha be lenne kötve a szeme. Ha a műtőasztalon nyitott szemmel kellene ugyanazokat a gyereket felszabdaló mozdulatokat megtenni, valószínűleg a legtöbb ember képtelen lenne rá.

Amikor az egyház az abortusz ellen küzd, akkor ezt nem csak a gyermek érdekében, hanem az anya érdekében is teszi. Az anyának is hatalmas tragédia, be nem gyógyuló seb az abortusz.

5. Eutanázia

A Biblia és a kereszténység meggyőződése, hogy az ember földi életének vége a természetes halál kellene, hogy legyen (vö. MTörv 32,39; Jób 2,9-10; Bölcs 16,13; Róm 14,7; Szent Ágoston, De civitate Dei 1,17). Az emberi élet sok szenvedés között is végtelen érték. Az ember nem egy állathoz hasonlít, amelyet eltaposnak, hogy ne szenvedjen.

Magzat

Egy kórházban egyszer egy férfi odament az orvoshoz, és kérte, hogy segítse át a halálba az anyját, aki már régóta szenved. Az orvos bólintott, egy nagy adag morfiumot szívott fel az injekcióstűbe, odamentek a betegágyhoz, beszúrta a tűt, de nem nyomta bele a morfiumot az asszony testébe, hanem azt mondta a férfinak: „Adja be maga.” Az megrökönyödött: „Megöljem az anyámat?” „Miért – kérdezte az orvos – azt elnézte volna, hogy én ölöm meg?”

Ugyanakkor az egyház azt is tanítja, hogy az embernek van joga méltósággal meghalni. Az orvostudománynak óvakodnia kell a beteg túlkezelésétől. A beteg nem kötelezhető arra, hogy mesterséges és rendkívüli eszközökkel a lehető legtovább meghosszabbítsa az életét. Joga van nemet mondani egyes rendkívüli kezelésekre, és ilyen módon a természetes meghalást választani.

6. A papok nőtlensége embert nyomorító

A katolikus egyház senkit sem kényszerít a nőtlenségre. Ezt az életformát mindenki szabadon választja, szabadon fogadja el. Nem csak a katolikus egyházban van jelen az Istennek szenteltségnek ez a radikális formája, hanem például ezt élik a buddhista szerzetesek is. Érdekes módon őket nem szokták támadni és zaklatni ezzel.

A nőtlen életállapot nem embert nyomorító. Így élt maga Krisztus is, aki a lehető legszeretetteltelibb és szeretetreméltóbb személy volt, aki ezen a Földön élt. Így élt Jeremiás próféta (Jer 16,2), Jézus édesanyja, Mária (Lk 1,34; Mk 6,3), Pál apostol (1 Kor 7,7; 9,5), Lukács és János és aztán számtalanul sokan a kereszténység sorai közül az első évszázadoktól kezdve mindmáig. Mielőtt erre nézve bármilyen parancs lett volna, mielőtt az első szerzetesi közösségek megszülettek volna, már nagyon sokan választották a nőtlen (ill. szűzi) életformát. A kereszténység előbb írt könyvet a szüzesség dicséretéről, mit a házasságról.[8] Jézus tüzet gyújtott a Földön, és a tűz nagyon hamar fellobbant.

Nem szeretnék elméleti fejtegetésekbe kezdeni arról, hogy miért tartja értéknek, a papsághoz nagyon illőnek a katolikus egyház a cölibátust. Hogy miért is adja oda valaki a legszemélyesebb magánéletét, egész önmagát: erre nincsenek teljesen logikus észérvek. A szerelemnek sincsenek logikus észérvei. Annak az Istennek, aki nem csak valamit adott az embernek, hanem önmagát adta oda egészen, a meghívott ember úgy érzi, hogy ő sem adhat kevesebbet, mint önmagát egészen. A kereszt balgaságára a szüzesség oktalanságával felel.

A cölibátus nagy jel. Jelzi azt, hogy Isten valóság. Egy valóságos hús-vér ember egész életét, egész szívét be tudja tölteni. Nem véletlen, hogy a Gonosz erősen támadja ezt a jelet belülről, a szerzetes vagy a pap saját gyöngeségein keresztül, és kívülről is.

A cölibátus felszabadít az emberek szolgálatára is. A történelemben megmérhetetlenül sok szeretet, szolgálat, gyümölcs fakadt ezekből az odaadott életekből. Elég csak Boldog Calcutta-i Teréz anyára, a leprások apostolára De Veuster Szent Damjánra, vagy az életét Auschwitzban egy fogolytársáért feláldozó Szent Maximilán Kolbe atyára gondolni.

7. A kereszténység társadalmi tanítása

A Biblia és a kereszténység meggyőződése, hogy az ember lényegileg társas lény, természetes számára az, hogy társadalmakba, államokba szerveződve él (vö. MTörv 17,14-20; Róm 13,1-7). Vannak olyan értékek, amelyeket csak együtt, társadalmi összefogással tud megvalósítani. Az állam célja nem az uralkodó osztályok hatalmának biztosítása kell, hogy legyen, hanem a közjó szolgálata. A közjó azokat a fizikai, szellemi és lelki feltételeket jelenti, amelyek az emberi személy kibontakozását segítik (pl. úthálózat, közbiztonság, közoktatás, egészségügy, kultúra stb.).

Szegenyek_ebedjeA kereszténység meggyőződése az is, hogy a gazdasági életet nem pusztán a szabad verseny kell, hogy irányítsa. A szabad verseny logikájában az erős, a gazdag bőven ki tudja használni az erőfölényét a gyengével, a szegénnyel szemben. Az állam feladata az, hogy a gazdasági életet az igazságosság alapelvei mentén irányítsa.

A kereszténység jónak tartja a magántulajdont. A magántulajdon biztosítja az egyén szabadságát. Ha az embernek van egy olyan szférája, ahol belátása szerint cselekedhet, amellyel ő rendelkezhet, ez biztosítja az egyén (és a közösségek) szabadságát. Ezért a katolikus egyház elutasította a kommunizmus ideológiáját.

Ugyanakkor a kereszténység arra tanít, hogy a magántulajdonhoz való jog nem korlátlan. A világ javai a Teremtő alkotásai, a céljuk az, hogy a Földön minden ember, és majd a jövendő nemzedékek is boldogulhassanak.[9] Nyilvánvalóan nem helyes egy olyan gazdasági berendezkedés, ahol pl. egy alapvetően mezőgazdaságból élő országban a földtulajdon nagyon kevesek kezében összpontosul. Jelenleg a világgazdaság talán legjelentősebb problémája az, hogy a tőke soha a történelemben eddig nem tapasztalt mértékben kevesek kezében koncentrálódott.[10] Ez pedig azzal jár, hogy a világgazdaság haszna is keveseknél koncentrálódik, míg az emberiség nagy része, az államok jó része a túlélésért küzd. Ez okozza az újabb és újabb kisebb vagy nagyobb válságokat. Az emberiség előtt álló egyik leglényegesebb feladat jelenleg a magántulajdonhoz való jog korlátainak megalkotása, és aztán az ilyetén korlátnak való érvényszerzés.

8. Erkölcs nélküli emberiség?

Az erkölcs a világba ültetett gyönyörű isteni rend és harmónia. A Jó megtapasztalása, érzékelése a lélek mélyén. Fölfelé emelő gravitáció, a Teremtő felfelé emelő ereje.

Ehezo_fiuEz az erő teszi képessé az embert, hogy az önzése, a korlátai fölé emelkedjen, hogy nagylelkű és bőkezű legyen. Enélkül önmagába roskad, belesüpped a sárba, eszmények és lelkiismeret nélkül fog élni.

Ez az erő teszi képessé a házastársakat, hogy a végességükön, sérelmeiken, korlátaikon túlemelkedjenek. Ha két ember csak emberi erővel és emberi szinten próbálja a harmóniát megteremteni, mindig szükségképp bele fognak ütközni a korlátaikba, a megértési, alkalmazkodási képességük, a szeretetre való képességük végességébe. Csak ha ott van a házasságukban az a Titokzatos Harmadik, a háromszög csúcsa, Aki mindkettőjüket a korlátaik, sérelmeik fölé emeli, akkor ezen a magasabb szinten megtalálhatják újra és újra a harmóniát.

Egy társadalom csak akkor tud életerősen létezni, ha a tagjai nem pusztán azért követnek bizonyos együttélési normákat, mert ezt éppen egy bizonyos többség, az érdekek mostani erőegyensúlya így határozta meg, hanem mert azt gondolják, hogy valóban helyes így élni. Ha a jogrend mögött nincs ott az erkölcs ereje, akkor a jogrend önmagában nagyon hamar össze fog omlani. Újabb és újabb jogszabályokkal kell majd körülbástyázni, míg végül valóban összedől. Nem lehet mindenki mögé rendőrt állítani. Egy társadalom akkor tud életerősen létezni, ha a tagjai meg vannak arról győződve, hogy az együttélési normáik igazak és jók, és ezért tartják be őket. Az igazi jogrend, amely ezt a nevet kicsit is megérdemli, gyarló földi leképeződése kell, hogy legyen annak az objektív isteni rendnek, amit a Teremtő a világba és az emberi lélekbe ültetett.

A II. Világháború végén történt Németországban. Egy Karl Fischer nevű fiatalembert bevagoníroztak sok száz másik férfival együtt, hogy Szibéria felé elindítsák őket. A fiatalember egy kis cédulára fel tudta írni, hogy hová viszik őket, és hogy szereti a feleségét. Megcímezte a kis levelet Berlinbe a feleségének, és egy kis skatulyában kidobta a vonatból. Körülbelül egy héttel később, amikor már napok óta egy pályaudvaron vesztegeltek, egy különös hangra lett figyelmes. Meg-meg kocogtatta valaki a vagonok kerekeit, aztán halkan ezt kérdezte: „Karl Fischer itt van?” A férfi úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A társai a vállukra emelték, így tudott kinézni a marhavagon tetőablakából. A felesége állt a vagon mellett vasutasruhába öltözve. Azt mondta neki: „Karl, fel a fejjel, megvárlak!” Azután az asszony távolodni kezdett, nehogy feltűnjön valakinek a beszélgetésük. A férfi megbabonázva nézte a feleségét. Amikor levették a tetőablaktól, végtelenül boldog volt, alig tudott megszólalni. Később számtalanszor el kellett mesélnie, hogy milyen is az ő felesége, hogy hogyan kaphatta meg a levelet, hogy hogyan gyalogolhatott, nem kis veszélynek kitéve magát vagy 100 km-t arra az állomásra, ahová a Szibériába induló szerelvényeket összegyűjtötték, és ahol aztán rátalált a férjére. A társai nem tudtak betelni az elbeszéléssel. Irigyelték a feleségéért. Amikor később Szibériában többször fel akarta adni a túlélésért való küzdelmet, amikor a betegség levette a lábáról, a társai mindig azt mondták neki: „Neked élned kell. Egy ilyen asszonyhoz neked haza kell jutni!” A fogság négy éve alatt ez az asszony mindannyiuk számára a remény angyala volt.[11]

Kedves olvasó! Lehet, hogy a szíved mélyén te is ilyen házastársra vágysz? Lehet, hogy a keresztény erkölcs mégsem olyan ostobaság?

 

 

[1] Pirqe Abot 5,1.

[2] 1946. okt. 26-án elhangzott rádióüzenet; Discorsi e Radiomessaggi di Sua Santità Pio XII, VIII. Ottavo anno di Pontificato, 2° marzo 1946 – 1° marzo 1947, p. 285-289.

[3] II. János Pál, Ecclesia in Europa (2003) 76

[4] Megrázó erővel szól erről Ferenc pápa. Vö. Ferenc pápa, Evangelii gaudium 53-54; Tornielli, G. – Galeazzi, G., Ez a gazdaság öl (Budapest 2015) 20-21.

[5] Imago animi sermo est.

[6] Fromm, E., A szeretet művészete (Budapest 1984) 9-15. 103-129.

[7] Nicolosi, J., Healing of Homosexuality. Case Stories of Reparative Therapy (New Jersey 1997).

[8] Methodosz Olympikosz, Symposion. A mű a III. sz. végén íródott.

[9] Ezt nevezzük a javak egyetemes rendeltetése elvének. Vö. Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma (Budapest 2007) 177. pont.; II. János Pál, Laborem exercens 14; II. Vatikáni zsinat, Gaudium et spes 69.

[10] Fridrich R., Globalizáció és környezet (Budapest 2002) 4.: „A Forbes magazin szerinti leggazdagabb 200 ember vagyona meghaladja a világ lakossága 41%-ának (2.4 milliárd ember) egy évi jövedelmét.” Egy Zürichi Egyetem által végzett kutatás megállapította, hogy kb. 147 vállalat tartja kézben a világgazdaság jelentős részét. Vö. Waugh, R., „Does one super-corporation run the global economy?”, Daily Mail, 20. october 2011.

 

[11] Hoffsümmer, W., Kurzgeschichten 7 (Mainz 2003) 33-35.

* Mécs László: Csak ennyi az egész

Igen, lehettem volna én is boldog,
az én utam is éppen arra vitt.
A kert elébe értem, mely reám várt.
Szerelem. Rózsák édes mámora.
Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.
Szántás-vetés humuszban, szerelemben.
Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.

Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

De megfordultam, nem tudom miért.
Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.
Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,
hogy mi a cél és mi a harc a célért,
hogy mit keressek itt a másik úton.
Csak megfordultam. Ennyi az egész.

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.
Valaki nagyobb minden boldogságnál,
minden csendnél és minden szerelemnél.
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.
Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,
a Jézus Krisztus ember-ideálja.
Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.
A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,
csak megy, ha küldik, s nem tudja, miért.
És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

És jártam mint a többi vándorok.
Fecskét kérdeztem és fülemiléket.
“Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”
És vándoroltam. Ennyi az egész.

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,
s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.

 

 

hogy vetegessek hetedhét határon,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Arany puskát, arany kardot kapok,
a világosság játék-fegyverét.
Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,
sötét-magammal s a sötét világgal,
sötét Sátánnal és sötét pokollal.
És néha mintha varázs volna rajtam,
nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,
s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.
S néha sebezhet még csillag-fény is,
és vért csapol egy érzelem-tövis.
Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Néha futok és félek, hogy megállok.
És néha állok s félek, elbukom.
És néha fekszem s félek, hogy elalszom,
és eltapos örökre a Sötétség.
És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,
s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel.
Így játszom én a könnyel és kacajjal.
Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.
De nem siratom vissza azt a kertet!
Valaki engem végtelen szeret,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,
hagyom magam szeretni, mint a gyermek:
s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.