XII. Az örök élet reménye

Bertold Brecht írta: „Ne hagyjátok félrevezetni magatokat! Meghaltok mind, mint az állatok, és utána nem következik semmi.”

„Ha a halottak nem támadnak föl, akkor együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.” (1 Kor 15,32; idézet Menander ’Thais’ c. művéből)

„Amit látok, meggyőz arról, hogy bízzak a Teremtőben…” (Ralph Waldo Emmerson)[1]

 

[1] Vö. Martinetti, G., A mai hit észérvei (Budapest 2001) 129.

1. Kiirthatatlan vágy, sejtés

Exupéry leírja, hogy az arabok a Szahara szélén megpróbálták háziasítani az antilopokat. Hatalmas karámokat építettek a számukra. Ám amikor feltámadtak a pusztai szelek, az antilopok száguldásba kezdtek, és mintha nem látták volna a karámokat, halálra zúzták magukat. Ekkor az arabok megpróbálták azt, hogy újszülött antilopokat kezdettől fogva karámokban nevelnek fel. Azonban ezek is, amikor felnőttek, és feltámadt a pusztai szél, különös remegés futott végig rajtuk, száguldani kezdtek, és összezúzták magukat a kerítéseken.[1] Az antilopok arra születtek, hogy száguldjanak a végtelen szavannán.

Éppen így az ember is kiirthatatlanul vágyik az öröklétre, sejt valamit az öröklétből. Már az ősember a szerettei sírjába temette a kedves eszközeiket, mert azt gondolta, hogy az elhunytnak még szüksége lesz ezekre. Ennek a reménynek hatalmas monumentumai az egyiptomi Piramisok. Az ókori egyiptomi vallás legfontosabb könyve a Halottak könyve volt, amely másról sem szól, mint a halottak túlvilági útjáról, a rájuk váró ítéletről és jutalmakról. Ahogyan nem találtak még vallás nélküli emberi kultúrát, úgy az örök élet reménye is jelen van minden emberi társadalomban. Miért nem elég az embernek ez a világ? Erre a kérdésre igyekeztünk már választ találni a könyv III. fejezetében (III/2). Az ember sejt és tud valamit arról, ami a világon túl van.

2. Az emberi személy titka

            Az ember képes a tárgytól távolságot tartani, de képes a tárgy valóságával egységet is teremteni. Ez minden megismerés alapja. Ezt egy fizikai, anyagi dolog nem tudja megtenni.[2]

Az emberi személy nem tárgyiasítható. Hasonló ez a látó szemhez, amely sohasem lesz a látómező része. A tükörben látott szem nem tud látni. A megismerő alany sem tárgyiasítható.

Az emberi személy irányítja az anyagot. Ha valaki elhatározza, hogy 12 óra 43 perckor a jobb kezét felemeli, ezt képes megtenni. Nem azért történik a kezének felemelése, mert különleges kémiai reakciók indulnak az agyában, amelyek aztán az idegpályákon át üzenetet visznek az izmoknak, hogy húzódjanak össze. Nem, pontosan fordítva: azért indulnak el 12 óra 43 perckor érdekes kémiai reakciók az illető személy agyában, mert az illető személy elhatározta, hogy szeretné a jobb kezét felemelni.

Giza

Egyesek szerint a személy csak látszat, az én csak illúzió, az agyműködés, az érzetek leképeződése. Aki ezt az elméletet (az epifenomén elméletet) vallja, annak mindenekelőtt azt kell válaszolnunk, hogy ha ez így volna, akkor az epifenomén elmélet igazságértéke is nulla lenne, hiszen az is csak leképeződése lenne valamilyen agyi kémiai folyamatnak. Ezen túlmenően pedig azt is válaszolhatjuk neki, hogy az egész lét perverz volna, ha az általunk legalapvetőbben valóságosnak érzékelt valami (a személyünk) nem lenne valós.

Az emberi személy képes megismerni az igazságot, a valóságot (vö. III/7-8). Érzékeli az erkölcsi parancsot (III/6). A valóság lényege szerint szubjektumszerű.

A világban semmi sem múlik el, energia nem vész el, csak átalakul. Miért volna az logikus, hogy a véges valóság legfontosabb része, az emberi személy eltűnjön a semmibe?

Az evolúció csúcsán megjelenik az emberi személy, aki a halál kapuján át, a földi test hordozórakétáját ledobva – és a Biblia által (1 Kor 15,44) szellemi testnek nevezett valóságot elnyerve – be tud lépni Isten öröklétébe.

3. Ha Bertold Brechtnek lenne igaza

Ha az ember azt gondolja, hogy úgy hal meg, mint az állatok, és utána nem következik semmi, akkor hamarosan úgy is fog élni, mint az állatok. Akkor nem lesz semmi, ami az embert önmaga fölé, a korlátai, az önzése fölé emelje. Az ember nem tudja önmagát a saját hajánál fogva fölemelni. Akkor nagyon hamar eszmények és remény nélkül, lelkiismeret és felelősség nélkül fog élni, belesüppedve a sárba. Akkor nem lesz, ami nagylelkűvé és bőkezűvé tegye.

Egy fiatalnak nem lehet úgy reményt adni, hogy megveregetjük a vállát és azt mondjuk: „Fel a fejjel, fog ez menni!” Csak egy valódi remény, amit nem mi alkottunk, ami valóban nálunknál nagyobb, az képes az embert fölemelni, az tud neki emberhez méltó életet adni (vö. III/2.5).

4. Krisztus feltámadása

Az örök élet reményének megalapozottságáról az emberiség végső tapasztalatot szerzett Krisztus feltámadása által.[3] Ennek az eseménynek a valóságáról már szóltunk (VII/7).

Krisztus feltámadása végérvényesen megmutatta, hogy Isten valóság, Isten élő Isten, aki tud és akar cselekedni. Be akar lépni a világunkba, mert végtelenül fontosak vagyunk neki.

5. A végső igazság

Az örök élet hite azt is jelenti, hogy az erkölcsi rendnek van egy végső beteljesedése. A földi igazságszolgáltatás korlátozottságát azért lehet elfogadni, azért tud lemondani a keresztény ember a bosszúról és tudja választani az erőszakmentesség útját, mert van végső Igazság, ahol majd minden a helyre kerül.

Ures_sir

Sokak számára komoly gondot jelent a Biblia és a kereszténység tanítása az örök kárhozatról. Hogyan tud egy szerető Isten örökké sújtani, büntetni valakit? Hogyan tud boldog lenni bárki is a mennyben, ha tudja azt, hogy a pokolban mások szenvednek?

A keresztény tanítás mindenekelőtt azért tartja fontosnak a kárhozat lehetőségének állítását, mert ez biztosítja végső soron az ember valódi szabadságát. Ha nem reális lehetőség a kárhozat, akkor Isten végül valamilyen módon, de mindenkit beterel a maga utcájába: akar, vagy nem, mindenki kénytelen Istennek élni, szeretetben élni. A keresztény tanítás ezzel szemben azt állítja, hogy az ember szabadsága annyira nagy, hogy mondhat nemet véglegesen is az Istennek, mondhat nemet végérvényesen a szeretetre.

A poklot nem Isten alkotta. Nem egy titokzatos kínzókamra, amelyet létrehozott.[4] Isten semmi rosszat sem alkot. A poklot mi alkotjuk már most is: a bűneinkkel mi torzítjuk önmagunkat, tesszük pokollá a szeretteink életét, torzítjuk a világot. Nem Isten küld a kárhozatba, hanem mi magunk választjuk és alkotjuk meg a kárhozat állapotát az önzésünkkel, az Isten objektív rendjével való szembefordulásunkkal. Aki csak egy kicsit is vágyik az örömre, a szeretetre (azaz a mennyei beteljesedésre), az elnyeri azt.

A keresztény tanításban van helye annak, hogy valaki bízzon benne, imádkozzon érte, hogy senki se kerüljön a kárhozat állapotába.[5]

6. Isten jó

Ha szétnézünk a világban, azzal szembesülünk, hogy a világ gyönyörű. Ebből pedig arra következtetünk, hogy Aki ezt alkotta, Akiből ez a világmindenség sarjadt, Ő maga a Szépség, a Jóság, a Bölcsesség, az Élet.

Lehet, hogy nem tudjuk elképzelni, mi következik a halálunk után. Nem is kell ezt elképzelnünk. A halál kapuján át Isten öröklétébe érkezünk, és nem tudjuk azt felfogni, hogy milyen élet vár ránk.

Elég bíznunk abban, hogy aki ilyen bölcsen teremtett minket, ilyen gazdagon megajándékozott a földi életben emberek szeretetével, örömmel, szépséggel, az nem azért tette ezt, hogy megkóstoltassa velünk a boldogságot, utána pedig azt mondja: „Elég volt, vége a játéknak!”

A világ nem titokzatos váróterem, ahol mindannyian a halálunkra várunk. Nem olyan különös per az emberi élet, ahol az ítélet mindenki számára halál. Nem, a világ szépsége ígéret a beteljesedésre, annak csíráit hordozza.

Isten valóban szereti az embert. Isten számára végtelenül fontosak vagyunk. Isten helyet készített nekünk önmagában. Jézus így mondta: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok lakóhely van… Elmegyek és helyet készítek nektek… hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,1-3)

Gianna Beretta Molla[6]

Gianna Beretta Molla boldog feleség és háromgyermekes édesanya volt. Amikor a férjét megismerte, ezt írta naplójába: „Isten nem ajándékozhatott volna meg szebb találkozással. Minden vágyam, hogy boldoggá tegyem.” Gyermekorvosként rengeteget tett, különösen is a szegények gyermekeiért. A plébánián, a karitász csoportban, gyerekek nyári táboroztatásában mindig segített.

Ez a zavartalan családi élet egészen addig tartott, míg a negyedik kisgyermek nem kopogtatott a család ajtaján. Rögtön az első terhességi vizsgálaton kiderült, hogy Gianna méhén egy nagy daganat van. Ő is orvos volt, tudta hogy ez mit jelent. Azonnal műtétre lett volna szüksége. De azt is tudta, hogy ez a kisgyermeke életébe kerülne. A leghatározottabban azt mondta az orvosnak: „Mentsék meg a gyermeket!” A férje mellette állt, meg sem próbált vitatkozni vele. Ismerte a feleségét. Egy akart vele lenni ebben az utolsó nagy döntésében.

Az orvos elvégezte a műtétet úgy, hogy a kisgyermeknek ne ártsanak. Falfehér arccal jött ki a műtőből. Azt mondta a férjnek: „Megmentettük a gyermeket.”

Gianna még hazament, otthon mindent elrendezett, mint aki hosszú útra készül. Nagyhétfőn ment vissza a kórházba. Az ápolónak azt mondta: „Nővér, eljöttem, nekem most meg kell halnom. Nagyszombaton délelőtt született meg a kislánya, akinek ezt a nevet adta: Emmanuela, ami azt jelenti, „velünk az Isten”. Két nappal később pedig meghalt az édesanya.

Ott lehettem Rómában a boldoggáavatásán. Leírhatatlan élmény volt. Ott volt a férje és a gyermekei. Ez a legkisebb lánya is, aki közben orvosnő lett. Aki annak köszönhette az életét, hogy ilyen édesanyja volt, aki úgy adott életet, hogy a maga életét adta oda érte.

Boldog Batthyány-Strattmann László, a vakok és szegények orvosa, amikor a fia Ödön 20 évesen meghalt, akkor lement a lépcsőn az imádkozó családjához, és azt mondta nekik: „Most térdeljünk le, és köszönjük meg a Jó Istennek, hogy Ödönt húsz évre nekünk adta.” Ilyen hitük volt. Az életük legsötétebb pillanatait is beragyogta.

[1] Saint-Exupéry, A. de, Terre des hommes (Paris 1938) 196-198.

[2] Vö. részletesebben: Weissmahr Béla, A szellem valósága (Budapest 2009) 134-161.

[3] Ugyanebbe az irányba mutatnak más tapasztalatok is, például a klinikai halál állapotából, ill. közeléből visszahozott emberek vallomásai. Vö. Moody, Life after Life (New York 1977).

[4] C. S. Lewis addig megy, hogy azt mondja: A mennyen kívül a pokol az a hely a világban, ahol nincs szenvedés. Mert a szenvedéshez együttérzés kell, szeretet kell, amely sebezhetővé teszi magát. A pokol állapotában nincs már szeretet, már egyéniség is alig van. A személy szinte megszűnt, bűnné, önzéssé lett. Lewis egy másik megfontolandó érvelése az, hogy ha a mennyei beteljesedésben nem lehetnének boldogok az emberek a kárhozat állapotában élők miatt, akkor végül mégiscsak a gonoszságé lenne az utolsó szó. Akkor a jó, a szeretet, az öröm soha nem valósulhatna meg felhőtlen módon. Akkor a gonoszság örökké sakkban tarthatná az igazakat. Lewis, C. S., The Great Divorce (New York 1963) 69-72; Id., Mere Christianity (New York 1964) 59; Id., The Problem of Pain (New York 1961) 116.

[5] Pl. Kis Szent Teréz és Hans Urs von Balthasar. Vö. Story of a Soul. The Autobiography of Saint Thérèse of Lisieux (ed. M. Foley Washington 20053) n. 52; Balthasar, H. U. von, Was dürfen wir hoffen? (Einsiedeln 1986); Id., Kleiner Diskurs über die Hölle (Ostfildern 1987).

[6] Vö. Pelucchi, G., Élet az életért. Gianna Beretta Molla (1997 Szeged).

[7] Ismeretlen szerző. Megjelent az Együtt az életért fenntartások nélkül c. kiadványban (Wien é. n.).

Illyés Gyula: Feltámadás

Férgével, savával a szorgos
föld, az anyaföld, a meleg,
lemossa rólam testemet,
leszed rólam mindent mi mocskos.

Kitörölve a szemüreg,
a csigolyák, a bordák sorra.
Mint anyámtól hajdan, topogva
várom ünnepi ingemet.

Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
Gábriel csöndít a toronyban
és maga Jézus mond misét!
Fussunk; nehogy egy utcasarkon

egy kósza vétek nyakonkapjon
mielőtt befogad az ég.

Ráncok[7]

Amikor öreg leszek,
szeretném, ha ráncaim lennének,
nagyon sok ráncom:
a nevetéstől,
a mosolytól, a derűtől,
a jóságtól,
a másokért vállalt gondoktól.
Szeretném, ha egész életem
az arcomon lenne,
és mindenki, aki csak olvassa, azt mondaná:
ez egy szép történet.

Az arcom táj legyen,
hegyekkel és völgyekkel,
ahol az emberek elveszítik,
de újra megtalálják az utat.
Barázdáiban
tréfa bujkáljon,
szögleteiben jóság és vigasztalás.
Legyenek síkok, ahol megpihenhetnek,
árkok, amelyekben elrejtőzhetnek.
És szeretném, ha mindenki azt mondaná:
ez egy szép táj.
Ez egy ember.