Az örökbefogadás a gyermek születéséhez hasonló, nem szerződés-szerű viszonyt, hanem szülő-gyermek viszonyt hoz létre. Nem egyszerűen jogi, hanem természetes kapcsolatot, amilyen a házasság, vagy a fogantatással/születéssel megkezdődő szülő-gyermek viszony.

Az Egyház bátorítja a családokat a befogadásra, a szegény, a szenvedő iránti érzékenységre, az örökbefogadásra. A család olyan alap sejtje a társadalomnak, amely ezeket a funkciókat (idős családtag ápolása, rászoruló befogadása, felelős szülő nélkül maradt gyermek örökbefogadása) a lehető legjobban tudja ellátni.

Az egyházi jog az örökbefogadott gyermek és az örökbefogadó szülő közti kapcsolatot egyenértékűnek tekinti a vér szerinti szülő-gyermek kapcsolattal (CIC 110 k.). Ez például azt is jelenti, hogy az örökbefogadó szülő, annak vér szerinti gyermekei és az örökbefogadott gyermek között házassági akadály van (noha nem vérrokonok).

Az örökbefogadás legfőbb célja a gyermek java. Az örökbeadó szülő motivációi között megjelenik az anyagi és személyes nehézségek mellett igen gyakran az abortusztól való visszariadás is. Az örökbefogadó szülők motivációi között ott lehet a saját gyermektelenségükből fakadó fájdalom, de mindenekelőtt a befogadandó gyermeken való segítés vágya, a vágy arra, hogy igazi otthont és családot biztosítsanak a számára.

Az örökbefogadás legtöbbször titkos módon történik. A társadalom általában megveti az örökbeadó szülőt, ezért fontos az ő kísérésük a szülés és az örökbeadás előtt és után is.

(vö. Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma 212; 246 )