Ilyen élmény a betegség és a halál is, nem is csak az életünk legvége, hanem ez a tapasztalás sokkal előbb kopogtat. Gyökössy Endre azt mondja, „darabokban halunk meg”. Darabokban veszítjük el az egészségünket, romlik a látásunk, a hallásunk, darabokban veszítjük el a jövőnket, az álmainkat. Az ember, aki rálépett erre az útra, azt érzi, hogy fogy az élete. Kezdenek kitépni engem ebből a világból, a gyökereimet lassanként kiszakítják. Szűkül a folyosó, már csak néhány ember, aki még fontos, aki még eljön, aztán lassanként már csak egy betegszoba. Ugyanakkor, ha valakinek megvan ez az érzékenysége, átéli azt is, hogy meghal bennem valami földi, de születőben van egy más, valami mennyei. Kezdek átlépni egy másik dimenzióba. Nagyon sok idősödő haldokló ember beszél is erről. Azt mondják, hogy szinte látják szeretteik arcát, hallják a hangjukat, érzik azt, hogy hívják őket.
Budapesten történt. Egy alkalommal sürgősen a Péterfy utcai kórházba hívtak, egy idős asszonyhoz. Egy nagy kórteremben feküdt, nehezen vette a levegőt, kapkodva. Ahogyan beléptem, az asszonyból ezek a szavak szakadtak ki: „Atya, de örülök, hogy ideért. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt a pillanatot. Tudom, hogy hazamegyek.” A kórteremben nagy csend lett. Én pedig azt éreztem, hogy ez az asszony valóban nem fél, mintha az egyik lába már odaát lett volna, mintha már látta volna azt a fényességet, ami őt várja.
Amikor hiszünk, akkor ilyen tapasztalatoknak hiszünk. Aki nem hisz kicsit, mintha vak lenne, mintha csak a felszínt látná, a dolgok fátyla mögé nem tud betekinteni. Az Istenbe vetett hit hatodik érzékszerv, amivel érzékeljük a világ, a valóság igazi mélységét. Az ember legalapvetőbb tapasztalata ez a fölfelé emelő gravitáció. Ez teszi az embert emberré.