III. Az egyesülés útja

A második hét lépés

  1. „A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük, ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: “Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt.” (Lk 24,1-6)
Az út utolsó szakasza a találkozás, az egyesülés ideje. Jézus útjának vége az Atyához való hazaérkezése volt. A szenvedése, a keresztje titokzatos létra volt, amelyen át visszatért az Atyához.
Így van ez a mi életünkben is. Isten azt akarta, hogy az ember legyen gyerek, aki felé sok szeretet árad. Az ember aztán legyen felnőtt is, aki sokat ad, és alkot. Végül az ember legyen öreg is, aki az egész életét, egész önmagát visszaadja a Teremtő kezébe. A hit és a szeretet végső nagy mozdulata ez. Hazaérkezés. A mi Húsvétunk. Ahogyan egy haldokló mondta nekem, amikor meglátott belépni a kórterembe: „Atya, de örülök, hogy ideért. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt a pillanatot. Tudom, hogy hazamegyek.”
  • Az út hazafelé tart, a beteljesedés, a teljesség felé. A szenvedés lépcsői titokzatos létrafokok, melyek az ég felé vezetnek.

  • Idézd fel az elhunyt szeretteidet! Imádkozz értük! Kérd, hogy az ő útjuk, és majd a te utad is hazaérkezzen az atyai házba.


2. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához.” (Jel 12,1-5)
A Mária utat a Szűzanya lelkületével járjuk. A mai napon a Szűzanya Húsvétját állítjuk szemeink elé. Mária nem ment ki Jézus sírjához a többi asszonnyal együtt. Nem kereste az Élőt a holtak között. Tudta, hogy az ő Fia él. Micsoda öröm, ámulat, béke lehetett Mária szívében, amikor a Föltámadt Krisztus teljes ragyogásban megjelent neki! Átélte és látta azt a másik világot, ahol már nem lesz halál, sem könny sem fájdalom.
  • A mennybe fölvett Boldogasszony a magyar nép Királynője, Pátrónája. Szent István királyunk az Ő oltalmába ajánlotta nemzetünket. Ő várja a zarándokot a Csíksomlyói kegyhelyen. Ő az életutunk vezércsillaga.

  • Mit jelent a te életedben a Szűzanya? Mit jelent számodra az, hogy hazánk különleges módon is Mária országa?


3. Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Ó Atyaistennek kedves, szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
anyai palástod fordítsd oltalmunkra!
Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet,
segéljed áldásra magyar nemzetedet.
A régi magyar himnusz sorai ezek. A magyar nép sokféle módon kifejezte a történelem során a Szűzanyához való ragaszkodását. Egy egészen különleges, más nyelvekben ismeretlen megszólítással illetjük őt: Boldogasszony, Nagyasszony. Valószínűleg az alán nyelv fejedelemasszonyt jelentő szavából (ahszin) alakult ki ez az ünnepélyes, szeretetteljes megszólítás. Már a halotti beszédben így olvassuk: „vimádjok szen[t] ahszin Máriát” (Imádjuk szent Asszony, Máriát!) Számtalan falu viseli nevében a Szűzanya nevét: Máriagyűd, Máriaradna, Máriapócs, Máriaremete, Máriahalom, Máriabesnyő, Boldogasszonyfalva, Makkosmária, és még hosszan lehetne folytatni. Rákóczi zászlóin a Boldogasszony képe volt felfestve, odahímezve.
  • Őseink hitével, énekeivel, jámborságával járjuk a Mária utat. Népünk életének éltető forrásaihoz megyünk, hogy általunk is erősödjék, éledjen a nemzet.

  • Mit érzel, ha őseidre, és az elmúlt évszázadokra gondolsz? Azokra, akik ezen a földön előttünk küzdöttek szerettek, szenvedtek, alkottak. Az ő vállaikon is állunk. Adj hálát a múlt nagyjaiért és névtelen hőseiért is!


4. Az út az egyesülés, a béke, a megnyugvás állapotába, Isten szemlélésének örömébe vezet. Avilai Nagy Szent Teréz nagy elszántsággal, egy nehéz és fájdalmas döntés árán lépett be az avilai kármelita kolostorba. Feltűnően szép, tehetséges, derűs egyéniség volt, aki azonnal a társaság középpontjába került, bárhol is volt. Úgy érezte, hogy a világban az üdvössége veszélyben forog. Szerzetessége kezdetén a maga erejéből akart az Istennel való egységhez, találkozáshoz eljutni. Ebbe az erőfeszítésbe majdnem belehalt. Merevgörcs állt be nála, kis híja volt, hogy nem temették el élve. Ezután közel húsz középszerű év következett az életében. „Kétfelé sántikált”: próbált imádkozni is, de ilyenkor mindig a kötelező imaidő végét jelző csengőt várta, és sok időt töltött társaságban, előkelő palotákban, de ilyenkor lelkiismeretfurdalása volt, hogy nem itt lenne az ő igazi helye. Aztán egy alkalommal váratlanul megállt a kolostor kertjének egyik szobra előtt, amely a szenvedő, megostorozott Krisztust ábrázolta. Elöntötte a bánat, a fájdalom, hogy Jézusnak mennyi fájdalmat okozott az ő felszínes, középszerű szerzetesi életével. Zokogni kezdett. Majd Krisztus szavát hallotta (ahogyan Teréz szerette nevezni „Ő szent Felségét), aki ezt mondta neki: „Azt akarom, hogy mostantól ne az emberekkel társalogj, hanem az angyalokkal!” Teréz ámulattal követte ezt a parancsot. Megnyílt számára az Ég, mely korábban nem nyílt meg az ő erőlködésére. Elindul az igazi belső élete, az Istennel való eljegyzés ideje.
  • Krisztus az egyesülésre hív, a belső várkastélyba. Arra, hogy vele beszélgess, megszólítsd őt, hogy egy lehessen veled.

  • Tudsz-e igent mondani erre a hívásra? A mai napot töltsd azzal, hogy igyekszel minél inkább csak Ővele beszélgetni, Őt szólongatni.


5. Boldog Özséb esztergomi pap volt. Odafigyelve, áhítattal mondta a Szentmisét nap mint nap, szerette a liturgia szépségét. A tatárjárás után aztán férfiak egész serege ment ki a Pilisbe remetének. Sokan elveszítették a családjukat, sokaknak gyalázták, vagy ölték meg a feleségét. Sokan úgy érezték, hogy nem nagyon van már keresnivalójuk ebben a világban. A remeték gyakran lejöttek Esztergomba, hogy árulják a fonott kosaraikat, más termékeiket. Özséb mindig örömmel látta vendégül a remetéket. Lassanként megirigyelte a szívük békéjét, a tekintetük izzását.
1246-ban megkapta Báncsa István, esztergomi érsek jóváhagyását, eladta mindenét, és ő is remeteségbe vonult. Az első éjszakát egy Pilisszántó melletti barlangban töltötte. Hajnalban felkelt, és látta a felkelő napot, az erdőt, a madarakat. Szinte szétfeszítette a szívét a boldogság, ezért teljes erejéből énekelni kezdett. Az énekszót meghallották a közelben élő remeték. Örömmel vették tudomásul, hogy egy új társuk érkezett, és odamentek, hogy köszöntsék.
  • Isten önmagához hív. Arra hív, hogy az életed tiszta dallammá legyen az ő tiszta szimfóniájában, a teremtett világ harmóniájában.

  • Szereted-e a magányt? Érzed-e a hívást a mélyre, az Isten szívébe?


6. Az ember egyik legősibb vágya, hogy imádja a Teremtőjét. A liturgia, az imádság egyidős az emberrel. Az ember legigazibb helye az, amikor leborul a Teremtő lábaihoz.
Egy idősebb asszony újév után nem sokkal elmondta nekem, hogy megtalálta az idei újévi elhatározását, programját: szeretne Isten előtt egész lényével leborulni. Nem azért, hogy valamit kérjen. Nem azért, hogy valamit megköszönjön. Egyszerűen azért, hogy a hódolatát kifejezze. Milyen szép, ha egy emberi élet lassanként ebben kristályosodik ki: szeretnék Isten előtt egész lényemmel leborulni.
A liturgia nem emberi alkotás. A pap nem a főszereplője. Nem rögtönzésekből és újításokból áll. A liturgia Isten Titkának megjelenése a földi vándorutunk során. A pap el kell, hogy tűnjön a nálánál nagyobb esemény és titok mögött.
  • A Szentmise forrás és csúcs. Isten ölelése.

  • Része-e a Szentmise a mindennapjaidnak? Hogyan éled át a Szentmise Titkát?


7. Árpádházi Szent Erzsébet lángoló szeretettel szerette a férjét. Ha Lajos távolról érkezett, Erzsébet eléje vágtatott, és amikor odaért „ezer csókkal illette”. Amikor aztán Lajos meghalt, Erzsébet vigasztalhatatlan volt. Napokig kiáltozva járta a palota termeit, és ezt ismételte: „Számomra meghalt a világ!” A thüringiai rokonok szabadulni akartak Erzsébettől, ezért Erzsébet végülis elhagyta a kastélyt. A kastély alatti faluban, bár azelőtt számtalan szegénynek segített, senki nem merte befogadni, mert tudták, hogy kegyvesztett lett a gróf családjában. Végül egy fogadóban hátul az istállóban tudta meghúzni magát. Erzsébet végtelenül boldog volt, hogy olyanná lehetett, mint az Üdvözítő, akit istállóban, szalmára fektettek. Hajnalban elment a ferences kolostorba és megkérte a testvéreket, hogy énekeljék el vele a Te Deumot, a hálaadó himnuszt.
  • Erzsébet életének egyik legnehezebb pillanata lesz mégis a találkozás, a hála, az öröm pillanatává. Hányszor így van ez a mi életünkben is, hányszor átéljük a mélypont ünnepélyét!

  • Volt-e olyan mélypontja az életednek, amely csúcsponttá, ünneppé lett?