Világviszonylatban elképesztő mennyiségű ivóvizet pazarolunk el nap, mint nap, miközben a klímaváltozás következtében várhatóan azzal kell szembesülni, hogy nem lesz mivel öntözni, itatni, és akár hűteni atomerőműveinket. Ez, ugyan a hazai vízfogyasztásra nem igaz, összehasonlítva az 1990-es évek előtti fogyasztással, ami jóval több volt, mint manapság, de megjegyzendő, hogy ásványvíz vagyonunk csökken, hiszen felhasználása sokszorosára emelkedett az elmúlt 25 évben.
Már évtizedek óta ismert a fentiekben összegzett kép. Éppen ezért 2000-ben 189 ENSZ-tagállam kötelezte el magát amellett, hogy 2015-ig az ún. Millenniumi fejlesztési célokat eléri, többek azt, hogy „Felére csökkentik azoknak az arányát, akik tartósan nem jutnak egészséges ivóvízhez”. Születtek azóta a célokat megerősítő határozatok, születtek az eredményekről jelentések, és valamit javult is a helyzet, de a kitűzött a cél vízhez való hozzáférés területén korántsem teljesült.
A világon a víz területi eloszlása rendkívül egyenlőtlen, és különösen a fejlődő világ államaiban a tisztavízhez való, valamint a vízzel összefüggő minimális közegészségügyi szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférés biztosítása rendkívüli erőfeszítéseket igényel, és a vízhiányos területen élő három milliárd ember nagyobb részének csak minimális szinten adatik meg. Naponta öt-tíz ezer ember hal meg az elégtelen szanitáció, a szennyezett víz miatt.
Afrikában a szubszaharai országokban már hosszú évtizedek óta életbevágó gondot jelent a megfelelő mennyiségű és tiszta víz, illetve a legalább minimális szintű csatornázás biztosítása. Ázsia és Latin-Amerika egyes térségeiben is válságos a helyzet a bizonyos területeken állandósuló vízhiány miatt. Európában különösen az észak-mediterrán országokban (Görögország, Olaszország, Spanyolország, Portugália) jelentkezik visszatérő vízhiány. Barcelonában például előfordult már, hogy elfogytak a város vízkészletei, és nemzetközi segítségre volt szükség a vízhiány megoldására.
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése a fejlődő országokhoz képest más jellegű problémákat említ. Hosszan sorolhatók a problémák. A felszíni víztesteknek valószínűleg csak nagyjából fele teljesíti az EU-s előírásokat, a jó ökológiai állapot elérését. A folyók és az átmeneti vizek általánosságban rosszabb állapotban vannak, mint a tavak és a parti vizek. A felszíni víztestek ökológiai állapotát illető aggályok Közép- és Északnyugat-Európa azon területein a legkomolyabbak, amelyekre intenzív mezőgazdasági tevékenység és nagy népsűrűség jellemző. A Fekete-tenger és az Északi-tenger régióiban lévő parti és átmeneti vizek állapota is aggodalomra ad okot.
Ugyanakkor elmondható, hogy az édesvízkészletek műtrágyákból és mesterséges tápanyagokból eredő tápanyagszintje csökken. Európa folyóiban 1992 óta a foszfát átlagos szintje 57 százalékkal, míg a nitráté 20 százalékkal esett vissza. De még mindig súlyos a helyzet Észak-Franciaország, Anglia, Ír ország, a Benelux-államok, Németország, Dánia és Olaszország felszíni vizeiben. Magyarország ebben a tekintetben az európai uniós átlagnál valamivel jobban teljesít.
A városok az édesvízhez való biztonságos hozzáférés miatt egyre nagyobb mértékben függhetnek a felszín alatti vizektől. Ez sürgős megoldásra váró problémát vet fel számos nagyvárosban (lásd például Barcelona esete), ugyanis a felszín alatti vizek feltöltődése gyakran igen lassú folyamat. Itt sem szabad megfeledkezni az éghajlatváltozásnak a várható vízkészletekre gyakorolt közvetett hatásairól, sem a víz mennyiségére, sem pedig a minőségére nézve. A legújabb elemzések azt hangsúlyozzák, hogy Európában egyre erősebb az élelmiszer-, a víz-, az energia- és az alapanyag-szükségleteket kielégítő erőforrás-használati rendszerek egymásrautaltsága. Azaz, ha csak az egyik részelem is sérül – például nincs elegendő mennyiségű vagy minőségű víz –, akkor a többi részelem működése is veszélybe kerülhet, hiszen a víz nemcsak az élelmiszer-előállításhoz szükséges – hűtővíz nélkül a hagyományos energetikai rendszerek is leállnak.