A kegyelem forrásai
Igen sokan elfogadhatatlannak tartják azt, hogy bizonyos gesztusokon (keresztelés, gyónás) keresztül az egyház Isten erejét, kegyelmét közvetíti. Lehetséges valóban, hogy emberi gesztusok Isten erejét hordozzák?
1. Krisztus köztünk maradt
Isten nem azért közeledett az emberhez, amikor Jézusban önmagát adta a világnak, hogy egy rövid jelenés erejéig jelen legyen a történelmünkben. Azt akarja, hogy minden kor minden embere számára ez az isteni jelenlét elérhető legyen. Beletestesült a történelembe. A Föltámadt Krisztus ma is él és cselekszik az övéin keresztül. Így ígérte: „Nem hagylak árván titeket, visszajövök hozzátok. A világ nem lát majd engem, de ti láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok általam.” (Jn 14,18-19) „Maradjatok a városban, amíg erő nem tölt el benneteket a magasból!” (Lk 24,49) Az első keresztények ebben a meggyőződésben éltek, hogy közöttük és bennük az élő Isten Lelke él és cselekszik. Ezért az egyházat Krisztus testének mondták, hiszen az Ő Lelke él bennünk (1 Kor 12,12-13). Az egyház fontos döntéseinél meg voltak arról győződve, hogy ezeket a Szentlélek vezette. Az első apostoli zsinat ezt a levelet küldte Antiókhiába: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk…” (ApCsel 15,28)
2. Krisztus – egyház – szentségek
Az első keresztény évszázadokban a szentségekre használt egyik leggyakoribb szó a szümbolon (suvmbolon) volt.[1] Ez a szó eredetileg azt jelentette: összetett. Így hívták például a szerződéseket, amelyeket csontdarabra, fára, vagy agyagtáblára írtak, majd kettétörtek, és mindkét félnek adtak belőle egy részt. Amikor aztán (pl. kölcsön esetében) fizetni kellett, összeillesztették a két darabot, és ha megegyezett, abból látták, hogy a szerződés hiteles.
Később a görögök szümbolonnak nevezték a szimbólumokat, jelképeket, mert azok is összetett dolgok: van bennük valami látható (a jel), és valami láthatatlan (a jelzett dolog). Így például a látható zászló jelzi a láthatatlan hazaszeretetet.
A keresztények a szentségeket szümbolonnak mondták, mert azok is összetett dolgok. Egy látható jel, gesztus isteni kegyelmet és erőt közvetít.
Bizonyos értelemben szümbolonnak, szentségnek mondhatjuk magát Krisztust is. Hiszen benne egy látható, valóságos emberben a láthatatlan örök Isten jelent meg és cselekedett. Szümbolonnak mondhatjuk másodszor az egyházat, mert egy látható közösségben a Szentlélek van jelen és működik. Az egyház Krisztus teste, mert az Ő Lelke van jelen benne. Végül szümbolonnak nevezhetjük az egyház alapgesztusait az egyes keresztény felé, a szentségeket. Egy látható cselekedeten keresztül magával az élő, feltámadt Krisztussal találkozik a szentségekben a keresztény. Ha például valaki megkeresztelkedik, akkor nem csak egy emberi közösséghez, az egyházhoz csatlakozik, hanem valóban az élő Krisztus testébe oltódik bele, az ő megváltó kegyelmében részesedik.
3. A szentségek jelen vannak a Bibliában
A szentségek nem az egyház későbbi találmányai – bár az egyes szentségek formájának kialakításában az egyháznak is aktív szerepe volt – hanem ott vannak már a Bibliában.
A keresztség megjelenik Jézus missziós parancsában (Mt 28,19) majd pedig az ősegyház életében (ApCsel 8,36; 10,48; 16,32; Róm 6,1-23). A bérmálás (a Szentlélek erejének átadása) megjelenik többek között a szamariaiak megtérésekor (ApCsel 8,15-17; 19,1-7; 1Jn 2,27). Az eukharisztia (Jézus testét és vérét adja ételül) megjelenik az utolsó vacsorán (Mk 14,22-24), Jézus kafarnaumi beszédében (Jn 6,51-58) és az ősegyház gyakorlatában (ApCsel 2,42; 1Kor 11,17-34).
Jézus nem azt mondta az utolsó vacsorán, hogy ez a kenyér olyan, mint az én testem. Nem azt mondta, hogy ez a kenyér emlékeztetni fog titeket az én testemre. Hanem ezt mondta: „Vegyétek, ez az én testem.” (Mk 14,22) Kafarnaumban pedig ezt mondta: „Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, általam él. Ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53-57)
A bűnbocsánat küldetését a föltámadt Krisztus adja át az apostoloknak (Jn 20,23), akik kezdettől gyakorolják is az oldás és kötés hatalmát (1 Kor 5,3-5). A betegek olajjal való megkenése megjelenik az evangéliumban (Mk 6,13) és az ősegyház gyakorlatában (Jak 5,14). Az apostoli küldetés és hatalom kézrátétellel való továbbadása szintén ott van a Biblia lapjain (1Tim 4,14; ApCsel 14,23). A házasság, mint Isten által egybekötött, felbonthatatlan életszövetség megjelenik Jézus tanításában (Mk 10,1-9) és Pál apostol leveleiben (Ef 5,32). Nem későbbi találmányok ezek.
4. A szentségekben való hit kezdettől ott volt a keresztények életében
Az egyház kezdettől fogva élte, hitte, tanította Krisztus szentségi jelenlétének valóságát. Antiókhiai Szent Ignác († Kr. u. 110-117 k.) például ezt írja az eukharisztiáról: „Az eukharisztia Megváltónk, Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, amelyet az Atya jóságában föltámasztott” (Smyrn 7,1). Szent Jusztinosz pedig Kr. u. 155 körül így ír: „Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amiből vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy ez a megtestesült Jézusnak teste és vére.” (Apologia I, 65-67) Aranyszájú Szent János (Kr. u. 347–407) pedig úgy fogalmazza meg ezt a titkot, hogy „Isten teremtő Lelke átváltoztatja (metabavllei) a kenyeret”.
A Traditio apostolica című írás, amely a római kereszténység életszabályait mutatja be Kr. u. 215 körül, leírja az eukharisztia (a mise) szövegét (Trad. Ap. 4). Ez a szöveg lényegileg megegyezik a katolikus egyházban ma is használt II. misekánonnal. Ha valaki Kr. u. 200 körül elment volna egy keresztény eukharisztiát ünnepelni, akkor csaknem szó szerint ugyanazt a miseszöveget hallotta volna, amit ma a templomainkban imádkozunk!
A bűnbánat gyakorlatával kapcsolatban Római Szent Kelemen (Róma püspöke Kr. u. 92-99 között) azt írja: „Jobb, ha az ember megvallja vétkeit…” A penitenciát a presbiterek szabják ki (I Clem 51,3; 54,1; 57,1). Szent Iréneusz († Kr. u. 202) szintén hosszan ír a nyilvános bűnbánat és feloldozás gyakorlatáról (Adv. Haer. I. 6,3; 13,5.7; III. 3,4; 4,2). Órigenész (Kr. u. 184/185 – 253/254) arról tudósít, hogy egy papra bízzák a bűnbánót, aki meghallgatja a bűnvallását, és kíséri őt. A pap által adott penitencia és kísérés után léphet a megtérő a nyilvános bűnbánók közé (Hom in Lev. 2,4).
A betegek kenetével kapcsolatban I. Ince pápa (Kr. u. 416) világossá teszi a Gubbiói püspökhöz írt levelében, hogy a betegek megkenése szentség (DH 216). Aranyszájú Szent János (Kr. u. 347–407) is beszámol arról, hogy a papok megkenik a betegeket bűneik bocsánatára (Sac 3,6).
Már a Didakhé (Kr. u. 90 k.), és aztán nem sokkal később a Traditio apostolica (Kr. u. 215) című írás is leírja a püspök, a pap és a diakónus felszentelésének módját (Did 15,1; Trad. ap. 2-3; 7-8).
A keresztény házasságról Tertulliánusz (Kr. u. 155 – 240 k.) így ír: „Ezt az egységet az egyház rendezi, a felajánlott áldozat megerősíti, az áldás megpecsételi, az angyalok hirdetik ki, a Mennyei Atya szentesíti.” (Ad uxorem II,8,6)
Ez a néhány kiragadott példa csak rövid ízelítő abból, amit mindenki átélhet, ha az első keresztények írásait olvassa. Döbbenetes az a lényegi azonosság, amit az első keresztények hite és a mai katolikus hit között láthatunk.
5. Miért estek ki egyes szentségek a protestáns egyházak gyakorlatából?
A katolikus egyház tudatában van annak, hogy a reformáció nagyon sok értéket hordozott, nagyon sok lényeges evangéliumi igazságra hívta fel a figyelmet. Így például a Biblia központi helye, a népnyelvű liturgia, a kegyelem elsőbbsége a jócselekedetekkel szemben stb. Ezekből a katolikus egyház is tanult, az egyoldalúságait korrigálta. Annak is tudatában van az egyházunk, hogy az egyházszakadás megtörténtében a katolikus fél is hibás, a felelősség mindkét oldalon megvan.
Ennek előrebocsátása után mégis úgy látjuk, hogy a reformátorok leszűkítették a krisztusi tanítást. Egyoldalúan az ige, az ige hittel való befogadása, a krisztusi ígéret fontosságát hangsúlyozták, és kissé megfeledkeztek arról, hogy Isten nem csak az igéje által nyújtja a kegyelmét. Isten nemcsak szólni akart, hanem testté lett, és a testét adja nekünk, a szentségi valósággal is táplálni, éltetni akar minket.
Emellett pedig bizonyos emberi tehetetlenségi erő is közreműködött abban, hogy egyes szentségek eltűntek a protestáns gyakorlatból. Luther például haláláig gyónt, ezt egy nagyon fontos, Krisztustól kapott kegyelmi forrásnak tartotta. Nem állt szándékában a bűnbánat szentségét megszüntetni.[2] Azonban ez a szentség igényes, nem mindig könnyű, és így lassan a tehetetlenségi erőnél fogva kiveszett. Közrejátszott ebben a Krisztusról, mint egyetlen és minden más közvetítést kizáró közvetítőről való tanítás radikalizálódása is.
6. A protestantizmus kincsei
A reformáció egyházai számos olyan vonását vallják és élik a kereszténységnek, amelyekből a katolikus egyház tanult, merített, amelyek a katolikus hagyományban elhomályosodtak. Mindenekelőtt ilyen a kegyelem elsődlegességének, ingyenességének hangsúlyozása. A Biblia egyik legközpontibb üzenete ez: Isten ingyenesen, a bűneink ellenére szeret. Szintén nagy értéke a reformáció egyházainak a Biblia szeretete és ismerete, a világiak szerepének értékelése az egyházban, a népnyelv visszahozatala a liturgiába.[3] Egyszerűbbé, kevésbé klerikálissá tették a kereszténységet.
A protestáns kereszténység oroszlánrészt vállalt a rabszolgaság elleni küzdelemben, az evangélium hirdetésében a nem keresztény kontinenseken, a gyarmatokon élők szegénységének enyhítésében.
A magyar protestáns egyházak szerepe a magyar nyelv és kultúra, a nemzeti öntudat és megmaradás ápolásában és elősegítésében óriási jelentőségű volt.
Mindezek miatt a katolikus egyház hálával tekint a reformáció egyházaira, tanul tőlük, és a szeretet és igazság párbeszédét folytatja a különböző protestáns felekezetekkel.
Charles de Foucauld (1858-1916) egy gazdag, ősi nemesi család sarja volt. Hat éves korában mindkét szülőjét elveszítette. Fiatal katonatisztként agnosztikusnak vallotta magát, rengeteg pénzt elveszített kártyán, gyakran rendezett fényűző lakomákat, amelyekhez időnként Párizsból hozatott lányokat. Végül a rokonai úgy döntöttek, hogy gyámság alá helyezik őt, ne okozzon több veszteséget a családnak. Amikor megtudta, hogy a katonai egysége harcban van Algériában, újra jelentkezett a hadseregbe. Vakmerően harcolt. Éjszakánként sokszor órákon át nézte a gyönyörű csillagos eget. Szintén csodálva nézte az arabok hitét. Aztán egy igen veszélyes felfedező útra indult az akkor még zárt Marokkóba egy zsidó rabbi társaságában. Az útleírásáért aranyérmet kapott a Földrajzi Társaságtól, híres ember lett. Ám belső üresség, nyugtalanság gyötörte. Párizsban lakást vett ki, és sétái során egyre gyakrabban tért be egy-egy templomba. Csak ott érezte jól magát. Az egyik nap bement a Saint Augustin templomba, ahol az általa nagyon szeretett nagynénjének a gyóntatója, Huvelin abbé szolgált. Odalépett hozzá azzal a kérdéssel, hogy tanítsa őt a keresztény vallás igazságaira.. Ezt mondta az abbénak: „Kételyeim vannak a hitemben. Szeretnék kérdéseket feltenni. Feleljen nekem!” Az idős pap ránézett, megsejtette az arcáról az elmúlt évek zűrzavaros történetét, meglátta benne a hatalmas Isten utáni vágyat, és végül ezt mondta neki: „Jöjjön be a gyóntatószékbe, térdeljen le, gyónja meg a bűneit, és hinni fog.” Foucauld azonban ezt felelte: „Én nem gyónni jöttem. Gyakorlatilag én nem is hiszek Istenben. Kérdéseim vannak, feleljen nekem!” Ám az atya újra csak a szemébe nézett és azt mondta: „Gyónja meg a bűneit, és hinni fog!” Foucauld végül is engedett ennek az unszolásnak. Letérdelt, és több mint tíz év bűneit minden szépítés és magyarázgatás nélkül letette az Úristen lábai elé. És abban a pillanatban a kegyelem hatalmas folyamát érezte, amely végigömlött az egész lényén. Ahogyan felkelt abból a gyóntatószékből, már valóban hitt. Néhány nappal később eldöntötte, hogy szerzetes lesz. Így indult el útjára a XX. század egyik nagy alakja, a sivatag szentje.[4]
* Babits: Eucharistia
Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe – de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
…
Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket…
[1] Használták még a musthvrion, és a ta; a{gia szavakat is.
[2] Luther a gyónás kötelező volta ellen emelt kifogást, és hangsúlyozta, hogy a gyónás lényege nem a penitencia, hanem a feloldozás. Az 1529-ben Luther több beszédében is buzdított a gyónás gyakorlatára, és sajnálattal emlegette, hogy sokan elhanyagolják. Vö. Luther’s Large Catechism: A Contemporary Translation with Study Questions (ed. F. S. Janzow; St. Louis 1978) 122-27.
[3] Mint az köztudott, a reformáció előtt is léteztek népnyelvű bibliafordítások. Az első teljes német nyelvű bibliafordítások a 14. században keletkeztek. Ezek szövegét Luther is felhasználta. A Jordánszky kódex, amely a Biblia nagy részének gyönyörű magyar fordítását tartalmazza, 1516 és 1519 között készült, jóval a Károli Gáspár féle fordítás előtt. Sajnos elveszett az a teljes magyar nyelvű bibliafordítás, amelyet Báthori László pálos szerzetes készített 1437 és 1457 között. Már az 1114-es esztergomi zsinat előírta, hogy a szentleckét és az evangéliumot magyar nyelven is fel kell olvasni a Szentmisén.
[4] Six, J.-F., Charles de Foucauld (Budapest é. n.) 9-24; Puskely M., Akik hittek a szeretetben (Budapest 1979) 385-393.