A Hit Kapuja VII. rész

1. Jézus valóságos történelmi személy?

Jézusról nem csak keresztény források maradtak ránk. Tacitus római történetíró (Kr. u. 115-117 körül) említést tesz a Néró féle keresztényüldözés leírása kapcsán arról, hogy a keresztények egy Jézus nevű személy követői, akit Poncius Pilátus, Júdea helytartója keresztre feszíttetett (Annales, XV,44.2). Suetonius (Kr. u. 119 körül) is említést tesz Krisztusról az egyik történeti művében (Vita Neronis XVI,2; vö. Vita Claudii, XXV,4).

Josephus Flavius zsidó történetíró (Kr. u. 38-100) szintén több helyen említést tesz Jézusról (Antiquitates Iudeorum XVIII, 63-64; XX, 200). Bár a szövegbe később keresztény betoldások kerültek, a tudósok meglehetősen nagy biztonsággal rekonstruálni tudták Josephus eredeti szövegét, amely így hangzik:[1] „Ez idő tájt élt Jézus, egy bölcs ember (sofo;” ajnhvr), (ha ugyan embernek lehet őt nevezni). Mert megdöbbentő tetteket [2] hajtott végre, és olyan embereket tanított, akik élvezettel fogadták az igazságot[3], és sokakat megnyert. (Ő volt a Messiás). Amikor Pilátus főembereink vádjai alapján kereszthalálra ítélte, azok akik kezdettől fogva szerették, nem szűntek meg ragaszkodni hozzá. (Harmadnapon megjelent nekik, mint élő, hiszen a szent próféták megjövendölték ezt, és ezer csodás dolgot vele kapcsolatban). A keresztények nemzetsége,[4] melyet őróla neveztek el, mind a mai napig nem tűnt el.”[5]

A zsidó rabbinikus források is többször említik Jézust. Úgy beszélnek róla, mint aki félrevezette a népet. Egyes helyeken varázslónak nevezik, utalva a csodatetteire (bSanh 43a).[6]

Az evangéliumban szereplő személyek közül igen sokkal kapcsolatban maradtak fenn régészeti és irodalmi források. Caesarea-ban megtaláltak egy Pilátus nevét említő feliratot egy kőlapon. Jeruzsálemben a Kedron patak melletti temetőben egy Krisztus korabeli ossuarium-ot[7] találtak, amelyen ez a felirat olvasható: Alexander, Simon fia, Cirenei. Az evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus keresztrefeszítésekor egy arra járó embert, a Cirenei Simont, Alexander és Rufusz apját kényszerítették arra, hogy vigye Jézus keresztjét (Mk 15,21). Szinte minden kétséget kizáróan ennek a Cirenei Simonnak az egyik fia volt az az Alexander, akinek a csonttartó ládájára ráakadtak a régészek!

Végül pedig ott van a négy evangélium és a többi őskeresztény írás, amelyek bőségesen tartalmaznak történetileg megbízható adatokat Jézusról. Ezek a művek az első évszázadban íródtak, vagyis néhány évtizeddel az események után. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Jézus az ókor az egyik igen jól dokumentált személye, akiről sok hiteles adattal rendelkezünk.

2. Az evangéliumok késői legendák?

A négy evangéliumot nem sokkal Jézus életének eseményei után írták. A Márk evangélium a legrégebbi, valószínűleg Kr. u. 64 és 70 között íródott.[8] Márk Papias-nak Hierapolisz püspökének (Kr. u. 130) tanúsága szerint Péter apostol tolmácsa volt Rómában. Ezzel egybevág az a tény, hogy az evangéliumában igen sok latinizmust találunk (pl. legiwn – legio; kentourion – centurio; kordanth” – quadrans).

Eközben létrejött egy másik gyűjtemény, a Jézus mondásait, tanításait tartalmazó Logia forrás. Ez a mű Palesztina északi részén vagy Szíriában keletkezett Kr. u. 70 előtt.

Máté és Lukács evangéliuma ezt a két korábbi művet felhasználva, saját értesüléseiket, forrásaikat is bedolgozva alkották meg az evangéliumukat Kr. u. 70-90 között. Máté és Lukács evangéliumának mondatait már idézi a Didakhé (Kr. u. 90 k.), Római Szent Kelemen (Kr. u. 94), Antiókhiai Szent Ignác (Kr. u. 116), és más ókeresztény írások.[9]

János evangéluma Kr. u. 100 körül keletkezett. A legrégebbi újszövetségi szövegtöredékünk a Rylands papírusz (P⁵²) Kr. u. 125 körül íródott másolat a János evangéliumról Egyiptomból.[10]

A négy evangélium tehát akkor íródott, amikor Jézus életének sok szemtanúja még életben volt.

3. És az apokrif evangéliumok?

A későbbi évszázadokban még keletkeztek evangéliumok. Ezek közül a legtöbbnek nincs történeti értéke. Az úgynevezett Júdás evangéliuma például – amelynek a történeti Júdáshoz nincs köze, hanem Kr. u. 160 körül egy őt példaképének tekintő különös egyiptomi ókeresztény szekta alkotása – a kutatók egybehangzó véleménye szerint egyetlen történetileg értékelhető információ-morzsát sem tartalmaz Jézusról. A mondatai és a szavai egytől-egyig vagy a négy evangéliumból vett információkat kombinálják, vagy a szekta különös, gnosztikus (más gnosztikus írásokban is fellelhető) ideológiáját tartalmazzák.

Ugyanez mondható el a többi apokrif evangéliumról is. Fontos kivételek ez alól az úgynevezett Tamás evangélium, és a Jakab ősevangélium, amelyek tartalmaznak hiteles hagyományokat Jézussal kapcsolatban. A Tamás evangélium igen korán (Kr. u. 140 körül) íródott valószínűleg szír nyelvterületen (talán Edesszában).[11] A Tamás evangélium tartalmaz több olyan jézusi mondást, amelyek hiteles történeti hagyományra mennek vissza. Jézus életének és tanításának történeti kutatása szempontjából ezért a Tamás evangélium fontos forrásnak számít. A Tamás evangéliumot azonban egy gnoszticizmushoz közel álló keresztény csoport fogalmazta meg, ezért a szöveget átjárják a gnosztikus fogalmak, értelmezések.

A négy evangéliumot az ókori kereszténység már a II. században mértékadónak, kánoninak tartotta. Ezt a négy evangéliumot tartalmazza Pápiász felsorolása (Kr. u. 130 körül), a Muratori kánon (Kr. u. 180 körül), Szent Iréneusz írásai (Kr. u. 180-190 körül). Az ókori egyház a Szentlélek vezetésével – biztos kézzel – a történetileg hiteles, tévtanításoktól mentes, legrégebbi négy evangéliumot választotta ki, mint kánoni (a Biblia részét képező) írást.

4. Az evangéliumok szövegét meghamisították, cenzúrázták?

Dan Brown, Da Vinci kód c. tudományosnak beállított, de sok esetben téves információkból építkező kalandregényében azt állítja, hogy Nagy Konstantin császár uralkodása idején (Kr. u. 306/324-337) az evangéliumok (és általában az Újszövetségi Szentírás) szövegeit átfésülték, kihagyva azokat a részeket, amelyek ellenkeztek az ekkor megfogalmazódó, Krisztus Isten-voltát valló hittel.

Dan Brown, mint minden jó félrevezető, használ fél-igazságokat is a tézise igazolására. Hivatkozik olyan ókori szövegekre,[12] amelyek beszámolnak arról, hogy a Kr. u. III. század második felében Antiókhiában egy Lukiánosz nevű keresztény tanító átjavította a Biblia szövegét. Illetve hivatkozik arra, hogy Nagy Konstantin császár idején sok Bibliát másoltattak – a császár utasítására és költségén is – Konstantinápolyban.

Valóban, szent Jeromos beszámolója szerint egy Lukiánosz nevű keresztény tanító javítgatta a Biblia szövegét a Kr. u. III. században. Ez a javítás azonban nem tartalmi jellegű volt. Az ókori keresztényeket zavarta, hogy az általuk használt szent könyv, a Biblia stílusa sok helyen nagyon egyszerű, sőt, itt-ott nyelvtani hibákat, nyelvileg helytelen megfogalmazásokat is tartalmaz. Lukiánosz (amennyiben személyét illetően hihetünk Jeromos állításának) és társainak célja egy nyelvileg elegánsabb görög bibliaszöveg létrehozása volt. Ez a bibliaszöveg valóban eljutott Konstantinápolyba (ugyanis sok Konstantinápolyi pátriárka Antiókhiából került a fővárosba, és hozta magával a maga – antiókhiai – Bibliáját).[13] Ezek tehát a Da Vinci kód állításainak apró igazság-morzsái. Azonban Dan Brown ravaszul elhallgatja eközben a legfontosabb tényeket:

1. A bibliaszöveg javítását nem a császár rendelte el, nem ő felügyelte, hanem ez egy belső egyházi folyamat volt.
2. A szöveget csakis nyelvtani szempontból, nem tartalmilag javították.
3. És legelsősorban: a Nagy Konstantin előtti (a Lukiánosz féle javítás előtti) bibliaszöveg teljes egészében a kezünkben van! Az első három évszázadból számunkra fennmaradt görög újszövetségi papiruszok teljes egészében lefedik az Újszövetség szövegét, sok esetben többszörösen is. Ezenkívül fennmaradt számunkra az Újszövetség szövegének latin és szír fordítása is (a vetus latina és a vetus syra). Mindkét fordítás Kr. u. 200 körül keletkezett, tanúsítják tehát az Újszövetség szövegének Kr. u. 200 körüli állapotát. Ezek a fordítások is, lényegüket tekintve, teljesen megegyeznek a ránk maradt görög papiruszokban található szöveggel.[14]

Vagyis egyáltalán nem valamifajta tudományos rejtély az, hogy milyen volt az Újszövetség (és benne az evangéliumok) szövege eredetileg, és hogy esetleg mit hagytak ki ebből később. Az Újszövetség szövege az Ókor legjobban tanúsított, legtöbb szövegtanúval rendelkező szövege (kb. 90 papirusz, 274 nagybetűs kódex, 2795 kisbetűs kódex, 2207 lectionarium (olvasmányos könyv). A legrégebbi és leghitelesebb szövegtanúk –  P⁷⁵ (Bodmer papirusz), B (Vatikáni kódex), א (Sínai kódex), C (Efrém kódex), 33 (Párizs, ‘a kisbetűsök királynője’), bo sa (kopt fordítások) – tartalmazzák az Újszövetség eredeti, minden későbbi torzulástól mentes szövegét. A mai tudományos szövegkiadások[15] ezt a bibliaszöveget (a Lukiánosz féle módosítások előtti szöveget) tartalmazzák, és a mai bibliafordítások is ebből készülnek.[16] Az eredeti szöveget könnyedén össze lehet hasonlítani a Lukiánoszra visszamenő ún. bizánci szövegtípus szövegével, és világosan látszik, hogy ahol a két szöveg eltér egymástól, mindenütt csak apró, stílusbeli módosításokról van szó.

5. Az evangéliumok történetileg megbízható adatokat tartalmaznak Jézusról?

Sokan azt mondják, hogy az evangéliumokban leírt események legendák, történetileg megbízhatatlanok. Nem a történeti Jézust ismerhetjük meg belőlük, csak azt, hogy az első keresztények mit hittek róla. A húsvéti hit lelkesedésében eltorzított információkat tartalmaznak.

Ezzel szemben fontos tudatosítani a következő tényeket. Az evangéliumokat akkor írták, amikor még sok szemtanú élt. Nem írhattak le kitalált legendákat. Az apostolok – egy kivételével – mind az életüket is áldozták a Krisztusba vetett hitükért. Saját maga által kitalált dajkamesékért nemigen szokta senki odaadni az életét. Nehéz volna már azt is elképzelni, hogy hazugságokból és kitalációkból összetákolt üzenetnek hogyan lehetett akkora hatása, hogyan érezhették ezt annyian hitelesnek?

Az evangélium szövegéből a történetkritika módszereinek segítségével ki lehet emelni azokat a részeket, eseményeket, szavakat, amelyek minden valószínűség szerint valóban megtörténtek, elhangzottak. Lássuk röviden a történetiség kritériumait![17]

1. Többszörös tanúsítás. Minél több egymástól független forrás (Márk evangéliuma, Q forrás /azaz a Logia forrás/, Máté saját hagyományai, Lukács saját hagyományai, János evangéliuma, /Tamás evangéliuma/) tanúsítja ugyanazt az adatot Jézusról, annál valószínűbb, hogy hiteles adatról van szó.[18]
2. Különbözőség. Minél jobban eltér Jézusnak egy áthagyományozott tanítása vagy cselekedete a korabeli zsidó felfogástól és az ősegyház kifejezésmódjától, annál valószínűbb, hogy történetileg hiteles hagyományról van szó.

Az evangéliumok sok olyan eseményt és Jézusi mondást leírnak, amelyek nehezen érthetők, nehezen elfogadhatók voltak az első keresztény közösség számára (pl. Jézus megkeresztelkedése Keresztelő János által; Jézus halálfélelme és imája a Getszemáni kertben; az apostolok csúfos menekülése). Nyilvánvalóan nem kitalált részletek ezek.

3. Hasonlóság. Ha Jézusnak egy vizsgált tanítása vagy cselekedete hasonlít a már hitelesnek felismert jézusi tettekhez, szavakhoz, akkor joggal valószínűsíthető, hogy hiteles.
4. Élethelyzet. Minél inkább beleillik Jézusnak egy áthagyományozott tanítása vagy cselekedete Jézus nyilvános működésének élethelyzetébe (pl. nincs benne utalás a parúzia késésére, vagy Jeruzsálem pusztulására), annál valószínűbb, hogy hiteles hagyományról van szó.
5. Aramizmus. Minél könnyebben visszafordíthatóak arámra (Jézus anyanyelvére) a görög nyelvű evangéliumok Jézus tanítását megfogalmazó mondatai, annál valószínűbb, hogy hiteles hagyományról van szó.

A történettudomány eszközeinek segítségével tehát kiemelhető az evangéliumok szövegéből nagyon sok olyan jézusi mondás és cselekedet, amelyekről az objektíven vizsgálódó és kritikus történész is azt állítja, hogy ezek az események megtörténtek, ezek a szavak elhangzottak Jézus szájából. Nagyszerű összefoglalását adja ennek a történeti kutatásnak, és a kutatás eredményeinek J. P. Meier.[19]

6. Jézus csupán egy bölcs tanító volt?

Sokan eljutnak odáig, hogy elismerik Jézus nagyságát. Ám azt mondják, hogy Jézus csak egy nagy ember volt, egy bölcs tanító. Azonban ez az opció nem áll rendelkezésünkre! Jézus ugyanis – történetileg is igazolható módon – nem csupán egy bölcs tanítónak tartotta magát. Nem, ő Istenként, az Atya Fiaként cselekedett és beszélt. Vagy azt mondhatjuk, hogy bolond volt, vagy azt, hogy hazug és gonosz (hiszen tudhatta, hogy nem isteni lény, mégis annak állította magát), vagy esetleg azt mondhatjuk, hogy igaz, amit mond, és ő tényleg több volt egy nagy embernél. Más opciónk nincs. Azt nem mondhatom, hogy ő nagy ember volt és bölcs tanító.[20]

Jézus óriási tekintéllyel tanított. A nagy vallásalapítók mindig hivatkoztak valamire, vagy valakire. Buddha azt mondta, hogy egy nagy megvilágosodása volt, ennek üzenetét akarja továbbadni. Mohamed azt állította, hogy Gábriel angyal jelent meg neki, és bízott rá üzeneteket. Az Ószövetség prófétái azt mondták, hogy az Úr hívta meg őket, az Ő szavát közvetítik. Jézus nem hivatkozott senkire és semmire. Azt mondta: „Hallottátok, hogy mondaték a régieknek: Ne ölj!” (vagyis: tudjátok, hogy Isten ezt mondta a Sínai hegynél atyáitoknak: Ne ölj!) – „Én azonban azt mondom nektek…” (azaz: Én valami többet, valami jobbat mondok most nektek; Mt 5,21) Jézus nem azt hirdette, amit a régi próféták, hogy majd eljön a beteljesedés, várjátok. Jézus azt mondta: „Betelt az idő. Elközelgett Isten uralma!” (Mk 1,15) Amikor kérdezték tőle, hogy Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Jézus ezt felelte. Nézzetek körül, mit láttok? Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, halottak feltámadnak, és a szegényeknek hirdettetik az örömhír. Boldog, aki nem botránkozik meg Bennem!” (Lk 7,19-23) Azaz: a történelem nagy várakozása végetért. Engem vártak az évszázadok. Jézus bűnöket bocsátott meg (Mk 2,6).

Jézus teljesen nyilvánvalóan tett csodákat. Ezt a halálos ellenségei sem tagadták soha. Ezért is találják ki azt a körmönfont magyarázatot, hogy ő a gonosz lelkek fejedelmével (Beelzebubbal) lepaktált, és tőle kapott hatalmat a kisebb gonosz lelkek kiűzésére (Mk 3,22). Meg sem próbálják letagadni a gyógyításainak tényét, hiszen ezt ők is, a tömeg is látta, tapasztalta. Josephus Flavius is tényként említi, hogy Jézus megmagyarázhatatlan tetteket hajtott végre (Antiqitates XVIII, 63). Ugyanezt tanúsítják a Talmudban található, nem éppen szimpatikus utalások Jézusra.

Persze, ha valaki abból a prekoncepcióból indul ki, hogy csodák nem lehetségesek, akkor tagadni fogja ezt az egyöntetű híradást. Hogy tudományosan megmagyarázhatatlan gyógyulások ma is történnek, arra példa többek között a Lourdes-i kegyhely is. Egy többnyire ateista orvosokból álló bizottság minden oda érkező (és erre hajlandó) betegről diagnózist készít. Aki azt állítja, hogy a kegyhelyen meggyógyult, arról újabb diagnózist vesznek fel, aztán a két diagnózist összehasonlítják. Évről-évre vannak olyan esetek, ahol az orvosbizottság úgy nyilatkozik, hogy tudományosan megmagyarázhatatlan esemény történt. Lehet, hogy egyesek prekoncepciója a hibás, nem pedig a történeti tények?

Jézus azt mondta, hogy aki az ő szavait hallgatja és azok szerint is él, az az élete házát sziklára építi. Aki viszont nem él az ő tanítása szerint, az homokra épít, annak az élete háza összedől (Mt 7,24-27). Jézus azt tanította, hogy aki őt megvallja az emberek előtt, azt majd az Isten trónja előtt ő is megvallja, aki pedig őt most a földi életben szégyelli, azt ő is szégyelleni fogja a végső napon (Mk 8,38). Minden ember végső sorsa azon dől el, hogy Jézus mellett dönt-e.

Jézus nem csak azt tanította, hogy szeressétek Istent és kövessétek Istent. Ő azt tanította, hogy „Kövess engem!” (Mk 1,17) Azt mondta: „Aki jobban szereti apját, anyját, fiát vagy lányát, mint engem, az nem méltó hozzám!” (Mt 10,37) Kicsoda ez az ember, aki így beszél?

Egyre többen kezdték ezt megkérdezni Jézus körül. „Ki ez, hogy a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41) – kérdezték a tanítványok. „Mivé teszed magadat?” (Jn 8,53) – kérdezték az ellenfelei. Jézus körül egyre inkább arra terelődik a figyelem, hogy kicsoda ő. Maga Jézus is felteszi ezt a kérdést a tanítványainak: „Ti mit gondoltok, ki vagyok én?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” (Mk 8,29-30)

Jézus nem így szólította meg Istent: „Istenem!”,[21] hanem így szólítja őt: „Abba!” (azaz: „Apa!”; Mk 14,36; Lk 11,2). A templomot az Ő Atyja házának nevezi, ahol ő otthon van, ahol neki teljhatalma van (vö. Jn 2,16).

Jézus a jeruzsálemi bevonulásakor szándékosan beteljesíti a régi jövendöléseket: szamárháton vonul be, és kiűzi a templomból a kereskedőket (ahogy Zakariás jövendölte: Zak 9,9; 14,21). A nép fel is ismeri a jeleket, és Messiásként köszönti őt: „Hozsanna! Áldott atyánknak Dávidnak közelgő országa!” (Mk 11,9-10)

Jézus a pászka vacsorát, a zsidóság legszentebb szertartását önmagára vonatkoztatja. Azt mondja, hogy a régi szabadulás csak árnyéka volt az igazinak, amelyik most fog bekövetkezni az ő megtört teste, az ő halála által. Benne egy új és örök szövetség kötődik most, amelynek az első szövetség csak árnyéka volt (vö. Mk 14,22-24).

Kaifás Jézus perében ezt kérdezi tőle: „Te vagy-e a Messiás, az Áldottnak (azaz: Istennek) a Fia?” (Mk14,61) Jézus tudja, hogy ha erre a kérdésre igennel válaszol, akkor őt megölik. Erre a válaszára Jézus föltette az életét. Ezt mondta: „Én vagyok. Látni fogjátok az Emberfiát, amint ott ül a Hatalom (azaz: Isten) jobbján, és eljön majd az ég felhőin!” (Mk 14,62)

Jézus nem úgy beszélt, és nem úgy cselekedett, mint egy nagy ember. A szavai és a tettei szétfeszítik a pusztán emberi lét kereteit.

7. Az Élet megjelent! (1 Jn 1,2)

Jézus messiási és istenfiúi öntudatát a feltámadása igazolta. Jézus feltámadásával kapcsolatban három tényt kell emlékezetünkbe idéznünk:

1. A tanítványok nem várták Jézus feltámadását. Egyesek hazamentek, minél előbb el akartak felejteni mindent (Lk 24,13-24), mások újra kezdték a mesterségüket (Jn 21,3). Nem valamifajta felfokozott várakozásban voltak.
2. Sem a zsidóságnak, se a hellenizmusnak nem volt olyan elképzelése, hogy egy konkrét történelmi személy meghal és feltámad. A zsidók (pontosabban a farizeusok) a világtörténelem végére várták a halottak feltámadását. A görög mentalitás képviselői kinevetik Pált, amikor Jézus feltámadásáról beszél. Azt mondják: „Erről majd máskor meghallgatunk téged.” (ApCsel 17,32). Nem arról van tehát szó, hogy az apostolok valamilyen belső, lelki élményüket a világképük alapján úgy értelmeztek, hogy Jézus feltámadt. Épp ellenkezőleg. Egy olyan ténnyel szembesültek, aminek a hatására az egész világképüket gyökeresen átalakították.
3. Végül: az apostolok néhány nappal Jézus halála után újra ott vannak az életveszélyes Jeruzsálemben, és hamarosan elkezdik hirdetni, hogy Jézus él, mi találkoztunk vele, ő Úr és Messiás. Ettől kezdve pedig másból sem áll az életük, mint hogy boldogan mennek szerte a világba és hirdetik Krisztust, végül pedig – egy kivétellel – mindannyian az életüket adják érte.

A kettő között – Jézus halála és a boldog húsvéti örömhír között – valaminek kellett történnie. Magát a feltámadás eseményét nem írja le a Biblia, mert ennek a tanítványok nem voltak a tanúi. Leírja viszont azokat a találkozásokat, amelyek során találkoztak a Feltámadottal.

Ezek a találkozások különlegesek: nem az arcáról ismerik meg, hanem egy szaváról, vagy mozdulatáról (Lk 24,30-31; Jn 20,16). Zárt ajtók mögött vannak, hirtelen Jézus ott van közöttük, aztán éppen olyan hirtelen eltűnik a szemeik elől (Jn 20,19). Jelzik a leírások, hogy valami olyasmit mondanak el az apostolok, amit emberi szavakkal alig lehet elmondani. Ezek a találkozások szülik újjá az apostolok hitét, ez a találkozás teszi a keresztényüldöző Sault Jézus lángoló követőjévé (ApCsel 9,1-19; Gal 1,11-16).

Krisztusban Isten elpusztíthatatlan élete jelent meg itt a múlandó földi világban. Az apostolok erről szereztek tapasztalatot. Az emberiség végső bizonyosságot nyert az örök életről, amelyben mindig is remélt.[22] Krisztusban feltárult Isten titka, a Teremtő titka, a világ titka. Végső bizonyosságot szereztünk arról, hogy Isten szeretet, neki valóban végtelenül fontos az ember. Eljött a mi világunkba, hogy emberi szóval szólhasson hozzánk, emberi szívvel szeressen, önmagát adja nekünk.

8. Ha bennem feltámadt, akkor az evangélium igaz?

Rudolf Bultmann, híres evangélikus bibliatudós azt állította, nem tudható biztosan, hogy Jézus feltámadt, vagy nem, tett-e csodákat, vagy nem. Azonban szerinte ez nem is probléma. A hitnek abszolútnak kell lennie, nem alapozódhat esetleges történelmi bizonyítékokra. Szerinte, ha engem itt és most elér az evangélium örömhíre, és én erre hittel válaszolok, akkor bennem Krisztus feltámadt, akkor az evangélium igaz, és működik.

Meglehetősen furcsa álláspont ez. Ha nem tudhatom biztosan, hogy Krisztus tőlem függetlenül, objektíven élt, csodákat tett, feltámadt, ha nem tudhatom biztosan, hogy majd a halálom után az én életemet is beteljesíti, akkor miért gondolom, hogy most segíteni tudna rajtam? Bultmann rendszere tulajdonképpen önmegváltás. Az ember a saját hit-aktusa által üdvözíti magát. Az üdvösség kívülről érkező, objektív valósága (az ’extra nos’) teljesen eltűnik.

9. A hit eltorzította a tanítványok látását?

Egyesek azt mondják, hogy a tanítványok hite, lelkesedése lehetetlenné tette a számukra, hogy Jézust, az ő élete eseményeit tárgyilagosan, a maguk valóságában lássák.

A hit, a személyes nyitottság és elköteleződés azonban nem akadálya a helyes és mély megismerésnek. Ellenkezőleg, mély megismerésre csak a hit és elköteleződés által jut el az ember. Ha egy tudós teljesen objektíven, érzésektől elvonatkoztatva kezd el vizsgálni egy gyönyörű virágcsokrot, tépegeti le a szirmait, vizsgálja a kémiai összetételét – soha a csokor szépségét, valóságát nem fogja a maga mélységében felfogni. Ahhoz kell az ámulat, a ’hit’. Ahhoz, hogy egy embert igazán megismerjünk, nem elég a hűvös távolságtartó objektivitás – kell hozzá szeretet, elköteleződés, bizalom. A valóságnak vannak olyan rétegei, ahová csak a hit, a bizalom, a szeretet jut le.

Ez a hittel való látás nem mond ellent a tudományos igazságoknak. Ugyanabba az irányba ás le a hit is, mint a tudomány, csak más módszert követ, és mélyebbre jut.

A tanítványok hittel, ámulattal, csodálva nézték Krisztust, és pontosan ez nyitotta meg a szemüket, hogy az ő teljes valóságát megsejtsék, befogadják.

10. A megváltás titka

Ennek a könyvnek nem célja, hogy a kereszténység teljes tanítását ismertesse, és érthetővé próbálja tenni. A megváltás valóságáról sem tudunk itt hosszasan beszélni, de a lényegi tanítást mégis szeretném felvillantani.

Sokak szerint meglehetősen barbár és hihetetlen tanítás az, hogy az emberek bűneit Isten olyan áron bocsátja meg, hogy helyettük egy másik lény – Krisztus – véres áldozatát követeli.[23] Milyen az az Isten, aki a saját fiának vérét akarja látni, hogy aztán megbocsásson? Milyen módon eszközölhetné ki egy másik lény rettenetes szenvedése az én bűneim bocsánatát, milyen módon hozhatná helyre az énáltalam okozott rendezetlenséget és sebeket?

A bűn lényege nem az, hogy az ember megsértette az Istent, és Isten emiatt megharagudott volna az emberre, haragjában bezárta volna előtte a menny kapuját. A megváltás lényege nem az, hogy az ember kiengesztelte az Istent. A bűn lényege az, hogy az ember önmagát, embertársait és a világot torzította el, sebezte meg. A megváltás nem az ember tette, amellyel Istent kiengeszteli, hanem az Isten cselekedete, amellyel eljön ebbe a bűntől megsebzett világba, kiárasztja az ő megtisztító, újjáteremtő szeretetének forrását, begyógyítja a bűn okozta sebeket. Pál apostol így mondja: „Isten kiengesztelte önmagával a világot.” (2 Kor 5,19) Nem az ember engesztelte ki Istent, hanem Isten engesztelte ki a világot. A megváltás műve nem egy haragvó Istenből indul ki, akit ki kellett engesztelni, hanem egy végtelenül szerető Istenből: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

A bűn nemcsak valami mellékes hiba az emberiség történetében. Az embert az Istennel való kapcsolat, ez a fölfelé emelő gravitáció tette emberré. Ez a kapocs az emberségünk szíve. Ha ez megsérül, meggyengül, akkor az egész ember sérül. Nem lesz ami önmaga, az önzése fölé emelje, nem lesz az a fölfelé emelő erő, az a titokzatos Harmadik (Gyökössy Endre) aki a házaspárokat a sérelmeik, végességük fölé emelje, nem lesz az az erő, amely egy társadalmat egybetart, emberivé és élhetővé tesz. A bűn az embert lényegében megbetegítő csapás, ezért a megváltás létkérdés az ember számára.

Miért lett akkor a megváltás művének része Jézus keresztjének borzalmas szenvedése? Isten ebbe a bűntől eltorzított világba érkezett, egy szennyes világba, amely kitaszította és elpusztította az Ártatlant, a Tisztát (vö. Jn 1,3.11). Isten számára a megbocsátás nem egyszerűen egy kegyes mozdulatból állt, amellyel azt mondja: ’Nem haragszom’. A megbocsátás azt is jelenti, hogy eljött ebbe a bűntől eltorzított világba, eggyé vált velünk, átjárta szeretetével a létünket, hogy visszaillessze a világot és minket Isten szeretetének rendjébe.[24]

Már az emberi szeretetben is így van, hogy ha valaki szeret egy másik embert, akkor a vállára veszi annak fájdalmait, terheit, sebeit is, a szeretetével gyógyítja, újjáteremti őt.

Jézus keresztje azt kiáltja bele a világba a történelem végéig, hogy Isten halálosan szeret minket. Isten számára az ember végtelenül fontos, eljött a bűneink poklába, kiárasztotta ránk vérének, gyógyító szeretetének folyamát (vö. Jn 19,34-35; Zak 12,10-13,1). A kereszten kitárt karjaival átölel minket, magához vonz minket (vö. Jn 12,32). Az Élet jelent meg újra a földön, hogy mi újra élhessünk, a Szeretet jelent meg és áradt ki, hogy újra szerethessünk (vö. Róm 5,5).

11. Isten szeretet

A világ ámulatba ejtően szép. Aki nyitott szívvel szemléli, annak már ez alapján is az az érzése, hogy a Teremtő, akiből mindez kisarjadt, a legfőbb Szépség és Jóság, minden szépség és jóság Forrása.

Izajás próféta azt írja: „A dicsőség koronája leszel az Úr kezében, királyi fejdísz Istened kezében. Nem hívnak többé elhagyottnak, sem országodat magányosnak, hanem így neveznek majd: ’én gyönyörűségem’, és országodat: ’menyasszony’, mert az Úr örömét találja benned, s országod újra férjhez megy. Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.” (Iz 62,3-5) Ahogyan egy király felteszi a koronáját, és büszkén megy ki az alattvalói elé – a próféta azt mondja – így van velünk a mi Istenünk. Isten koronája, büszkesége az ember. Ahogyan a vőlegény tud örülni a menyasszonynak, úgy örül nekünk a mi Istenünk. Isten öröme az ember. Jobban szeret minket, mint ahogyan a legjobb szülő tudja szeretni a gyermekét, a legjobb nagyszülő az unokáját, a legjobb házastárs a kedvesét.

Isten szeretetét tárta fel végső és radikális módon Krisztus keresztje. Pál apostol ámulattal kiált fel: „Szeretett engem, és feláldozta magát értem!” (Gal 2,20)

Kedves olvasó! Rád is árad Isten végtelen jósága! Ő azt szeretné, ha az életed kiteljesedne (Jn 10,10). Tudod-e, kinyitni az életed ajtaját, hogy beáradhasson az Ő fénye?

12. Szentháromság

A kereszténység egyistenhívő vallás. A világ sokféleségének az ősforrása a Lét Teljessége, az Egyetlen Isten. Azonban Isten egysége nem monolitikus egység. Istenben élet van.

Krisztusban ez az élő Isten tárult fel előttünk. Isten úgy tárta föl magát, mint aki Atya, akinek Fia van, aki elküldi a Lelkét. Isten szeretet, Benne élet árad: örök szülés és születés. Az Atyát azért nevezzük Atyának, mert Ő úgy birtokolja az istenség teljességét, hogy adja. Öröktől fogva mindörökké szüli a Fiút. Semmit sem tart meg önmagának, mindent átad a Fiúnak. A szeretet örök extázisában él. A Fiút azért nevezzük Fiúnak, mert Ő öröktől fogva mindörökké születik. Az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy kapja. Semmit sem tart meg önmagának, mindent azonnal visszasugároz az Atya felé. A Szentlélek pedig a kettőjükből áradó Létteljesség és Szeretet.

Ennek az Istennek a nyoma és képe a világ: az atommagok és elektronok tánca, a férfi és a nő szerelme. Arra születtünk, hogy mi is beléphessünk ebbe az isteni szeretet áradásba, részesei lehessünk ennek az isteni táncnak, megtanuljuk a szeretet dallamát.

Egy egyszerű munkásember megtért. A munkatársai sokat gúnyolták emiatt. Az egyik egy alkalommal elkezdte kérdezgetni: „Mit tudsz te Jézusról, hogy annyira hiszel benne? Tudod, hogy mely városokban tanított, hány példabeszédet mondott, milyen filozófusok építettek az ő tanításaira?” Az ember nem tudott egyetlen kérdésre sem válaszolni. Végül azt mondta: „Szégyellem, hogy ilyen keveset tudok Jézusról. De azért valamit mégiscsak tudok róla. Mielőtt megismertem volna, ittam, boldogtalan ember voltam. A feleségemnek mérhetetlen sok fájdalmat okoztam, a gyerekeim menekültek előlem, ha megláttak. Amióta Jézust megismertem, letettem a poharat. A feleségemmel nagy szeretetben élünk. A gyerekeim futnak felém és átölelnek, ha megérkezem. Ezt tette velem Jézus. Ezt tudom róla.”

„El kell mondanom magamról, hogy századom gyermeke vagyok, a hitetlenség és kételkedés szülötte mindmáig, sőt (tudom) egészen koporsóm lezártáig. Iszonyú kínokkal járt és jár bennem a hitnek ez a szomjúhozása, amely annál erősebb a lelkemben, minél több ellenvetésem van. És mégis; az Isten olykor küld nekem egy-egy percet, amelyekben teljesen nyugodt vagyok; ezekben a percekben szeretek, és úgy érzem, hogy mások is szeretnek; ezekben a percekben állítottam össze magamban a hit szimbólumát[25], amelyben számomra minden világos és szent. Ez a szimbólum igen egyszerű: hinni kell abban, hogy nincs semmi, ami Krisztusnál szebb, mélyebb, rokonszenvesebb, ésszerűbb, hősiesebb és tökéletesebb lenne. És nemcsak hogy nincs, de féltékeny szeretettel mondom magamnak, hogy nem is lehet. Mi több: ha valaki bizonyítaná, hogy Krisztus nem tartozik az igazsághoz, és valóban úgy lenne, hogy az igazság Krisztuson kívül van, én akkor is inkább Krisztussal maradnék, mintsem az igazsággal.” (Dosztojevszkij levele Fonvizinának)[26]

* Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

[1] A vastag betűvel szedett szavak a későbbi keresztény szövegmásoló betoldásai. A dőlt betűs szavak a tipikusan Josephus-i stílus jelei.

[2] paravdoxa ejrga – kedvelt Josephus-i kifejezés.

[3]  hJdonh’ – kedvelt Josephus-i kifejezés.

[4] Szó szerint törzse – fu’lon. Josephus másutt a zsidók törzséről beszél. Agrippa király (Josephus írásában) így fogalmaz: ‘a ti törzsetek’.

[5] Az eredeti részek kiemeléséhez vö. Schürer, É., The history of the Jewish people int he age of Jesus Christ I., ed. G. Vermes, F. Millar, M. Black (Edinburgh 1973), 428-441.

[6] Der Babylonische Talmud, ed. L. Goldschmidt, (Frankfurt am Main 1996) VIII, 631-632.

[7] Temetkezési célú csonttartó ládát.

[8] A megírás dátumát onnan következtették ki a kutatók, hogy Jeruzsálem pusztulásának (Kr. u. 70) a Jézus által történt megjövendölését Márk homályos, bibliai kifejezésekkel írja le (vö. Dán 9,27; 11,31; 12,11), és úgy, mint ami a világ vége eseménysorozatának részét képezi (Mk 13). Máté és Lukács szétválasztják a város pusztulásának leírását a világ végétől, és már konkrét részleteket is belefogalmaznak a jövendölésbe (vö. Mt 22,7; Lk 19,43). Márk (a legtöbb bibliakutató álláspontja szerint) Jeruzsálem pusztulása előtt, Máté és Lukács evangéliuma pedig az után íródott.

[9] Schnelle, U., The New Testament Writings (London 1998) 222, 243.

[10] Schnelle, U., The New Testament Writings (London 1998) 476-477.

[11] Cameron, R., „Thomas, Gospel of”, TheAnchor Bible Dictionary (ed. D. N. Freedman; New York 1992) VI, 536; Erbetta, M., Gli apocrifi del Nuovo Testamento. Vangeli I/1 (Casale Monferrato 1982) 260

[12] Szent Jeromos, De viris illustribus 77; Epistola 106,2; Comm. in Paralipomenon, Praefatio; Suidae Lexicon, ad vocem Lukianos.

[13] Aland, K. – Aland, B., Der Text des Neuen Testaments (Stuttgart 1982) 74-75.

[14] Aland, K. – Aland, B., Der Text des Neuen Testaments (Stuttgart 1982) 192-196; 199-202. Vetus syra alatt a Cuerton által kiadott és a Sínai szent Katalin kolostorban megtalált kódexekben szereplő (vagyis a Peshitta előtti) szír szöveget  értjük. Vö. Böhlig, A., „Bibelübersetzungen”, Bibel-Lexikon (ed. H. Haag; Leipzig 1969) 232-234; Thiele, W., „Vetus Latina”, Bibel-Lexikon (ed. H. Haag; Leipzig 1969) 1846-1848.

[15] Nestle, E. –Aland, K., Novum Testamentum Graece (Stuttgart 1993²⁷); The Greek New Testament, ed. K. Aland – M. Black – C. M. Martini – B. M. Metzger – A. Wikgren (Stuttgart 1993⁴).

[16] A reformáció idejében még nem volt világos, hogy mely kódexek tartalmazzák a leghitelesebben a Biblia szövegét. Rotterdami Erasmus a késői, ún. bizánci szövegtípus kódexeit vette alapul, és ebből készültek aztán Luther és Károli Gáspár fordításai is. Érdekes módon gyakran az a helyzet állt elő, hogy a katolikus egyház által használt (Kr. u. 200-ban készült) latin bibliaszöveg közelebb állt az eredetihez, mint a Luther (vagy Károli) által alapul vett késői görög szöveg. A katolikus egyház által használt Vulgata szövege ugyanis az Újszövetség esetében átvette a korábbi, Kr. u. 200 körül készített latin fordítás (a vetus latina) szövegét, amely pedig nagyon pontosan követte az eredeti görög szöveget. Jól ismert példa erre a Jézus születésének történetében szereplő sor: „az embereknek jóakarat” (Károli) – az eredeti, nehezen érthető: „a jóakarat embereinek” (azaz: azoknak, akik Isten jó akaratának címzettjei, akikre Isten jóakarattal tekint, akiket megáld) helyett.

[17] Meier, J. P. A Marginal Jew I (New York 1991) 168-201.

[18] Manson, T. W., The Teaching of Jesus (Cambridge 1935).

[19] Meier, J. P., A Marginal Jew I-IV. (New York 1991-2009).

[20] Vö. Lewis, C. S., Keresztény vagyok! (Budapest 1988) 58-60; Kreeft, P. J. – Tacelli, R. K., Handbook of Catholic Apologetics (San Francisco 1994) 166-167.

[21] Az egyetlen kivétel a kereszten mondott szavai („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”; Mk 15,34), ahol Jézus az ószövetségi zsoltár szavait idézi.

[22] Az örök életről részletesebben szó lesz a 12. fejezetben.

[23] „Ez a kép éppoly elterjedt, amilyen hamis.” Ratzinger, J., Foi chrétienne hier et aujourdhui (Paris 1976) 197. „A valóság sokkal egyszerűbb. Isten Fia övéi közé jött, de ők nem fogadták be. Nem azért jött a földre, hogy keresztre feszíttesse magát. De tudott fegyvertelenül a gonoszok közé lépni…” Delumeau, J., Le ragioni di un credente (Torino 1987) 61. Krisztus kínhalála a gonoszság műve volt. Ám mégis megváltásunkká lett, mert ő a végsőkig, minden bűn és szenvedés ellenére is szeretett, szeretetből áldozta fel, adta oda az életét.

[24] Vö. Ratzinger, J. – XVI. Benedek, A Názáreti Jézus II. (Budapest 2011) 174-175. Ratzinger, J., Dogma und Verkündigung (München 1977) 334; Nichols, A., La pensée de Benoît XVI (Genève 2008) 158.

[25] Itt a szimbólum szó hitvallást, credo-t jelent, az ókeresztény szóhasználatot követve.

[26] Vö. Bakcsi, Gy., Dosztojevszkij (Budapest 1970) 212-213.