A teremtésvédelmi megközelítések, komplex, az Egyház társadalmi tanításába beépülő nagy hatású dokumentumában a Laudato’Si koncepcionális fejezete az ún. átfogó ökológiát tárgyalva összeköti a globális és helyi környezeti problémákat és a legsérülékenyebb embertársaink a szegények sorsát és alapvető gondjait. Pápa elődeinek (II: János Pál,, XVI: Benedek) meglátásaira támaszkodva egy új egymással organikusan összefüggő megközelítést tár elénk.
- János Pál ezt írta Béke világnapi üzenetében már 1990. –ben:
…..
- „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységesmorális válságegészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége.”
…..
- „Egyértelműen igazságtalan, hogy kivételezett kevesek mértéktelenül halmozzák fel a javakat, elpazarolva az erőforrásokat, miközben emberek hatalmas tömegei nyomorult körülmények között, az emberi lét legeslegalsó szintjén élnek. Manapság a környezet pusztulása kijelöli azt a határt, amin túl az – egyéni és kollektív – önzés és kapzsiság ellentmond ateremtés rendjének, annak a rendnek, amelyet a kölcsönös függőség jellemez.”
…..
- „Ki kell azt is mondanunk, hogy a megfelelő ökológiai egyensúly nem jöhet létre a világszerte fellelhetőstrukturális szegénységelleni közvetlen fellépés nélkül.”
XVI. Benedek a következőket írta 2009-ban a „Szeretet az igazságban” (Caritas in veritate) enciklikájában:
- Az Egyház felelősséget visel a teremtésért,és ezt a felelősséget nyilvánosan is érvényre kell juttatnia. Ha pedig ezt teszi, nem csak a földet, a vizet, a levegőt kell védelmeznie, amelyek mind hozzátartoznak a teremtés adományához.Az embert kell védelmeznie mindenekelőtt, saját önpusztítása ellenében.Szükség van valamire, ami egyfajta – jól értelmezett – humánökológiának nevezhető. A természet károsítása szorosan összefügg azzal a kultúrával, amely az emberi együttélést is alakítja. Ha a társadalomban elfogadottá lesz a „humánökológiai”szemlélet, abból nyeresége származik a környezeti ökológiának is. Ahogyan az emberi erények összeköttetésben vannak egymással, és az egyik erény megromlása rombolja a többit is, úgy az ökológiai rendszer szintén rá van utalva annak a tervnek a betartására, amely a társadalomban való egészséges együttélést és a természethez való jó viszonyt egyaránt érinti.”
Ferenc pápa megkülönböztet környezeti, gazdasági és szociális, kulturális ökológiát, valamint az ún. mindennapi élet ökológiáját. …„a környezeti problémák elemzése elválaszthatatlan az emberi, családi, munkahelyi, városi környezetektől, továbbá minden egyes személy önmagával való kapcsolatától” (141), mivel „Nem áll fenn két, egymástól független, egy környezeti és egy társadalmi válság, hanem egyetlen és összetett társadalmi-környezeti válságról van szó” (139)
Külön foglalkozik a közjóval és a „nemzetékek közötti igazságossággal”, amit megrendítően kapcsol össze a jelennel, és a szegényekkel való törődés szükségességével a következő módon :
„A posztmodern világban élő embert az az állandó veszély fenyegeti, hogy teljesen individualistává válik, számos társadalmi probléma pedig azzal kapcsolatos, hogy sokakat ma csak önző, pillanatnyi érdekek vezérelnek, a családi és társadalmi kötelékek válságba jutottak, a másik ember elismerése nehézségeket jelent. A szülőket gyakran igényeik azonnali kielégítését kereső, túlzott fogyasztás jellemzi, ami gyermekeikre is kihat, akiknek pedig egyre nagyobb nehézséget jelent lakást vásárolni és családot alapítani. Továbbá a képtelenségünk, hogy komolyan gondoljunk a jövő nemzedékekre, arra való képtelenségünkhöz kapcsolódik, hogy a mostaninál szélesebb körben érdekeljenek minket mások, és gondoljunk azokra, akik ki vannak rekesztve a fejlődésből. Ne csak a jövő szegényeit képzeljük magunk elé: elég, ha a mai szegényekre gondolunk, akik nem sok évet élhetnek itt e földön és nincs többé reményük. Ezért „a nemzedékek közötti őszinte szolidaritás mellett meg kell erősítenünk, hogy erkölcsileg sürgető szükség van a nemzedékeken belüli megújult szolidaritásra” (162.)
Kézenfekvő megoldásokat tár elénk : rendkívüli fontosságúnak tartja a párbeszédet a helyi és a nagy politikában, a tudósok és közemberek között, a tudományokkal párbeszédet folytató vallások között. Azt írja, hogy elemzések nem elegendők: szükség van a „párbeszédre és a teendőkkel kapcsolatos javaslatokra, amelyek mozgósítanak mindnyájunkat és a nemzetközi politikát is” (15), és segítenek abban, hogy kilépjünk az önpusztítás spiráljából, amelybe egyre inkább elsüllyedünk” (163). „Az Egyház nem törekszik arra, hogy értelmezze a tudományos kérdéseket, sem arra, hogy a politika helyébe lépjen, de felszólít egy becsületes és átlátható vitára, hogy a részszükségletek vagy az ideológiák ne sértsék a közjót” (188).