II. A megvilágosodás útja
A második hét lépés
-
„Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna…
Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is, sőt adnak is hozzá…
Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen hasonlattal szemléltessük? Olyan, mint a mustármag. Amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál. De aztán, hogy elvetették, egyre nő, és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Akkora ágakat hajt, hogy az égi madarak árnyékában tanyáznak.” (Márk 4. fejezet, részletek)
Krisztus példabeszédekben tanít. Tanít arra, hogy Isten fényt gyújtott bennünk. Sok kinccsel megajándékozott minden embert. Azt szeretné, ha az életünk fénye valóban ragyogna, ha nem rejtenénk véka alá. Azt akarja, hogy nagylelkűen éljünk, a szeretet bőséges mértékével mérjünk. A hit kicsinynek tűnő magját vetette el bennünk, hogy növekedjen, és sokak számára áldássá legyen az életünk.
-
Hallgasd Jézus történeteit, szavait! Engedd, hogy fényt gyújtsanak benned, hogy életet sarjasszanak a szívedben!
-
Világít-e az életed, a lényed? Növekszik-e benned a hit, a szeretet fája? Milyen mértékkel méred a szereteted, önmagad?
2. A Mária utat a Szűzanya lelkületével járjuk. A Szűzanya követte Krisztust a keresztúton, és ott állt Fiának keresztje alatt. Milyen fájdalmas, borzalmas út lehetett ez az ő számára is! Segíteni nem tudott, tehetetlenül nézte a kereszt alatt botladozó Jézust.
És mégis, Mária egészen egy volt, egy lett ezen az úton a Megváltó Krisztussal. Elfogadta az Atya titokzatos tervét, nem lázadt és tiltakozott, hanem egy lett ezzel a tervvel. Krisztus hulló vérével ő is vérzett, az eleséseivel ő is a földre zuhant.
-
Mária érzéseivel kövesd ma Krisztust a keresztúton. Légy egy velük, légy egy az isteni szeretet titkával. Határozd el, hogy az életed lépéseiben mindig ezt az egységet akarod megélni az elhagyatott, az értünk szenvedő Krisztussal, az isteni önátadással.
-
Melyek voltak eddigi életed legnehezebb útszakaszai? Tudtad-e ilyenkor is érezni, hinni, hogy Krisztussal együtt viszed a kereszted?
3. „Illés megrettent, útra kelt és elment, hogy megmentse az életét. Amikor a Júdához tartozó Beersebába ért, otthagyta szolgáját, maga pedig behúzódott egynapi járásnyira a pusztába. Amikor odaért, leült egy borókabokor alá és a halálát kívánta. Azt mondta: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.” Ezzel lefeküdt és elaludt. Egyszer csak angyal érintette meg, és így szólt hozzá: „Kelj föl és egyél!” Ahogy odapillantott, lám, a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett is, ivott is, de aztán újra lefeküdt aludni. Ám az Úr angyala másodszor is megjelent, megérintette és azt mondta: „Kelj föl és egyél! Különben túl hosszú lesz neked az út.” Fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt ennek az ételnek az erejéből, egészen az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1 Kir 19,3-8)
Néha nehéz útszakaszokon, kríziseken halad át az ember élete. Olyan szakaszokon, amikor úgy érzi, nincs tovább. Amikor, mint Illés, a saját halálát kívánja.
Egy darabig elvisz a láb is,
De gyilkos ingoványhoz ér,
Félelmes szakadékhoz ér,
Zúgó folyam partjához ér,
És akkor nincs tovább.
Egy darabig elvisz a szív is,
Utat lel ingoványon át,
Lélekvesztőt a folyamon,
Aztán elér oda, ahol
A szívnek sincs tovább.
És, ha már a szív sem lel utat,
Át gyilkos ingoványokon
Folyamon, sellőn, tengeren,
A hiten, a hiten a sor.
És mégis van tovább.
A hit elvisz, visz a célig,
Megfáradottnak szárnyat ad,
És vészen át és poklon át oda az Istenig ragad.
És akkor nincs tovább.
Nincs tovább, mert vége az útnak,
És nincs tovább a küszködés,
És nincs tovább a fájdalom,
Csak az élet, az öröm a béke van tovább.
(Túrmezei Erzsébet: Amikor nincs tovább)
-
A zarándok néha úgy érzi nincs tovább. Ám az utat elsősorban nem a lábunkkal, nem emberi erőfeszítéssel kell végigjárni. Az úton a szív visz előre, és aztán a hit visz a célhoz.
-
Volt-e már olyan pont az életedben, ahol azt érezted, hogy nincs tovább? Mi segített át a mélyponton?
4. A krízis olyan időszak, amikor nem lehet felszínesen, érzelmekre támaszkodva továbbhaladni, mert az érzések eltűnnek. Ilyenkor kiderül, hogy milyen ember vagy igazából, hogy vannak-e még tartalékaid, hogy milyen fából faragtak.
Az Isten felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok. Néha azért reked meg az életünk, mert megbomlott benne a harmónia, mert halálra fárasztottuk, zsigereltük önmagunkat. Nem adtunk időt Istennek, a pihenésnek, a testmozgásnak, a természet csodálatának, az emberi találkozásoknak. Néha azért feneklik meg egy-egy ember élete, mert rossz irányba megy, a maga akaratát erőlteti rá mindenkire, és lassanként falba ütközik, nem tud továbbmenni. Néha a fejlődés, a vajúdás fájdalmait jelzik a krízisek. Néha pedig azért kerül valaki krízisbe, mert nehezen fogadja el az élet szükségszerű végességét, töredékességét. Azt, hogy nincsenek se tökéletes házasságok, se hibátlan életutak.
-
Idézd fel az eddigi életed kríziseit, nehezebb szakaszait! Gondolkodj el azon, hogy mi okozhatta ezeket?
-
Hogyan jutottál túl a kríziseiden, hogyan oldottad meg őket? Vagy meg sem oldottad, csak a szőnyeg alá seperted, és a fájdalmukat most is hordozod?
5. A megvilágosodás útja a Krisztustól való tanulás ideje. Krisztus megtanít az isteni erényekre, arra a létmódra, amely által Istenben élhetünk. A hit hatodik érzékszerv. Kapcsolat a Végtelen Szépséggel, Jósággal. A hit felfelé emelő gravitáció. Túlemel az önzésünkön, a korlátainkon. Képessé tesz arra, hogy önzetlenek, nagylelkűek legyünk. Aki nem hisz, mintha vak volna. Mintha nem tudna belátni a dolgok fátyola mögé, mintha csak a felszínt látná. A remény odaátra dobott horgony. A remény bizalom a világot gyönyörűnek alkotó, és éppily gyönyörűen beteljesítő Istenben. A remény hajtóerő és derű. A szeretet egység. A másik örömének való örülés és a másik fájdalma miatti együtt szenvedés képessége. A szeretet az én kiterjesztése. Tágas szív, amelybe belefér minden embertárs, belefér a világ.
-
Engedd, hogy Krisztus tanítson az ösvényen! Tanítson élni, tanítson boldognak lenni, tanítson szenvedni, tanítson meghalni és átlépni az öröklét küszöbét.
-
Ott vannak-e benned az isteni erények? Melyiknek vagy híjával? Hogyan kereshetnéd, találhatnád meg?
6. Tolsztoj egyik elbeszélése arról szól, hogy két ember indult zarándokolni Jeruzsálembe, az Üdvözítő sírjához. Hosszasan készülődtek, gyűjtötték össze a szükséges pénzt, búcsúztak el a családjuktól. Az egyik zarándok nagyon sok nyomorúsággal szembesült az útja során. Segíteni kezdte a szegényeket, a betegeket. Lassan elfogyott a pénze, és anélkül, hogy Jeruzsálembe el tudott volna jutni, visszatért otthonába. A másik zarándok féltve megőrizte a pénzét, és eljutott az Üdvözítő sírjához. A Szent Sírnál azonban a zarándoktársát látta, aki boldogan imádja Krisztust és leborulva hódol előtte. Amikor hazafelé jött, a különböző falvakban mindenki csak a zarándoktársáról beszélt, aki segítette a szegényt, a beteget. Otthon aztán újra találkozott a két zarándok, és az, amelyik eljutott Krisztus Szent Sírjához, kételkedve, szomorúan kérdezte önmagától, hogy valóban ott volt-e a szívével is. Mert hogy a társa ott járt, azt biztosan látta és tudta.
A zarándokút belső út. Az jut a célhoz, aki belül lépked a szeretet szűk ösvényén.
-
Figyeld a szegényt, a rászorulót az út során! Segíts, vigasztalj, adj legalább egy-egy mosolyt!
-
Hogyan haladsz az úton? Csak külsőleg, vagy odabent is megteszed a szeretet lépéseit?
7. „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. – Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” „Aki irgalmas szívű volt iránta” – felelte. Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk 10,30-37)
Jézus útja a szeretet útja, az irgalomé. Ő lehajolt a véresre vert emberhez, magára vette terheinket. Erre hív minket is. Az irgalom meglátja a másik fájdalmát. A szemének kapuin át beengedi a másik szenvedését, hogy aztán már természetes legyen ezen a közös fájdalmon segíteni.
-
Járd az irgalom útját! Figyeld az út mentén a fájdalmat, az emberi szenvedést! Állj meg a szenvedő mellett!
-
Ki a te életed véresre vert, otthagyott embere, aki mellé le kell hajolnod, akit segítened kell?